Spanyolnátha művészeti folyóirat

KONKRÉTAN A BELEGONDOLKODÁS
Vass Tibor nyomán

Az eredeti írás:

http://dokk.hu/versek/olvas.php?id=215

Tibély Orsolya

MINDENNAPI TERHEK

 

Ha felszáll egy terhes nő a buszra, azt mondom, terhes nők gyakran szállnak fel buszokra, ha felszállnak konkrétan terhes nők, akkor az jut eszembe, hogy fel kéne álljak. Nem mondom, hogy kötelező, de szokás szerint történik mindez. Így járok ma is. Egy konkrét nő száll fel, terhesen, de azt mondják, óvatosnak kell lenni. Nem hazudok, ha állítom, hogy álltam már fel dagadt nő miatt. Úgy hírlik, az máshogy hasas, mint ez. De megesett már, hogy egy kövér nő terhesen, vagy egy terhes nő konkrétan nem kövéren, vagy egy terhetlen kövérnő szállt fel a buszra. Előfordul ilyesmi, hogy valaki úgy terhes, hogy nem kövér, de olyan is, hogy úgy kövér, hogy nem terhes. Mindennapi szokás szerint ilyenkor a hájtalan nők terhén és a terhetlen nők háján gondolkodom.

Általában idősek is felszállnak a buszra, konkrétan hájas vagy véletlen ráncos idősek. De megeshet az is, hogy egy nyugdíjas terhes nő, vagy nyugdíjas kövér néni, vagy kövér nyugdíjjal rendelkező néni száll fel. Talán túlzásba viszem, mondom magamnak, talán túlzásba viszem, hogy ebből nem feltétlenül az következik, hogy minden nyugdíjas nő. De ha felszáll egy idős néni vagy bácsi, és egy terhes vagy kövér nő, milyen sorrendben illik átadni a helyet, hogy ők üljenek, én meg helyt álljak? Mi a konkrét prioritása a terhes kontra tapasztalt nyugdíjas felállásnak, vagy leülésnek, hogy helyt adjak ilyen problémáknak is? S ha már helytelen cselekszem, és ülve maradok, mert a terhes csak kövér, az öreg csak fáradt, akkor is helyben vagyunk. És általában a helyátadás, az udvariasság konkrétan, magunk közt szólva, nem mondom, hogy nem igaz.

 

 

Tanács Eszter

LAPULÁS

 

Ha felszáll a villamosra egy vak, és hát mindennap előfordul ilyen, a falhoz lapulok és elnézek a másik irányba. Pedig nem túlzok, ha azt mondom, nem látja zavaromat. A vakságán gondolkodom, a Széna tértől a Margit hídig, zavaromban túlzok, nézve lapulok. Gondolkodom a vakságán, amikor felszáll egy kerekesszékes, aki a szemét lesüti, és hát ilyen mindennap előfordul, mindenki lapul, és elnéz a másik irányba, kivéve a vakot. A kerekesszékességén gondolkodom, meg a vakságán, meg a lapulásomon. Ha felszáll a villamosra a vak, vajon mibe gondolkodik bele, amikor a kerekesszékest nem látja? És vajon mibe gondolkodik bele a kerekesszékes, amikor a vak nem megy az útjából odébb? Nem túlzok, ha azt mondom, a vak, a kerekesszékes, meg a lapuló a villamoson, a másik irányba, mindennap, a Margit hídig.

 

 

Rigó Kata

MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐ

 

Ha szembejön velem egy külföldi, már messziről látom, hogy ő külföldi, mert amabból a jobb világból való, ahol nincsen kikopott kabátujj, lenőtt haj, karikás szem, hanem csillogó-villogó boltok, kozmetikai szalonok, fodrászatok vannak, csak be kell nyitni, nem nekem, hanem neki, mondani, hogy grüsz gott, és mosolyogni, mire rögtön mondják, hogy grüsz gott, és mosolyognak.

Szembe jön a külföldi, történetesen nő, belegondolok arcának simaságába, hogy mitől ilyen, hogy tényleg lifting-e, vagy az adalékmentes élelmiszerek miatt, vagy konkrétan maga a külföldiség az ok, ami itt, Murau főterén mégse megalapozott, hisz itt mindenki külföldi, tehát senki se az. Jön szembe, elfoglal egy darabkát a térből, palástként körüllengi az osztrák kisváros levegője, sőt, ha belegondolok, nem csak őt, hanem a többi osztrákot is, és ha én is osztrák lennék, engem is, de mit csináljak, nem vagyok. Már egészen közel van, most kell mélyet lélegezni, el ne vegye tőlem azt a kis maradék levegőt is, de látom mégis veszi, közben mosolyog a szemével, bele az én gyűrött, magyar arcomba, és azt mondja, grüsz gott, mire én meglepetésemben ugyanazt mondom őneki, aztán továbbmegyünk két külön irányba, ő magától értetődő természetességgel, én meg valahogy természetesebben, és esetleg nem túlzok, ha azt mondom, hogy talán az ő magától értetődősége miatt lettem most egy kicsit magamtól értetődőbb én is.

 

 

Soós Viktória

KINEK MI A BURKA?

 

Ha szembejön velem egy nő, aki burkát hord és csak a szeme látszik, ő vajon minek gondol miniszoknyás engemet, szemtelennek? Látom, terembe sétál egy fekete szellem, egy nő, aki mintha ott sem lenne, leplezem, hogy észrevettem, a látóterembe kerül, szellemes megjegyzések járnak az eszemben. Jövök, szembemegy velem ez a fekete lepel — az ő burka, s ő vajon azt gondolja közben, “megyek, szembejön velem ez a miniszoknya” —, az én burkom. Szembe jön és szembe ötlik, csak a szeme látszik, fekete, mint a lepel. Kihúzva a két szem feketével, kihúzva a női test vonalai a ruhából, szintén feketével. Bámulok: hol a nő? Csak a szeme villanása, ami megmaradt, burkonkívül hagyva? Ámul, ami el van takarva, minden látszik, akkor meg minek a ruha? Titok kihúzva, miniszoknya árulkodik, vonalaz, vonalzó, vonalakat mutat. Itt gömbölyűbb, ott nem elég nagy, itt lehetne keskenyebb. Megyek szembe, átszalad rajtam: senki se látja a burokban élő létező lélegzőt, senki sem tudja, mi van benne, alatta. Nem nézik, méricskélik, nevetgélnek, csak ha jövés van, a burkátlan nő jövése, járása, szoknyája, combja, ki nem húzott szemei. Egymásra villanás, szemtől szembe, elnézés, elnézést kérés. Mintha nem is látszódnánk, látszhatnánk egymásnak, burokban élők és burok nélküliek. Jön szembe velem a nő, szembemegyek saját elveimmel és arra gondolok: ki és mi nekem a burkom, s őneki van-e létezés a burkán kívül? Mendegélünk, egymás eszében járunk, fekete leples, miniszoknyás gondolatok találkoznak, méricskélik egymást. Túl sok látszik! Nem látszik semmi! Gondolati burkok lepleződnek le, és az, hogy nem tudunk kitörni. Csak ha megrepesztené valaki őket, mint ősszel a vadgesztenyéket nagyanyám. Polcra kiteszi, felszakad a tüskehéj, mosolyognak egymásra a fényes gesztenyék. Jön a burka szemben velem, elleplezve benne ő, én is leplezem, mire gondolok, gesztenyékre és tüskékre, amikbe mindig beleakadunk.

 

 

Futó István

MEGLESZ

 

Úgy látszik, mintha soha nem készülne el, pedig készül az. Folyton-folyvást készül. Az én Tivadarom csinálja folyton. Folyvást csinál valamit. És ez így készül, készülget, hát azt nem mondom, hogy gyorsan, mert nem gyorsan készül, viszont lassan. Tudjátok, jó munkához…

És a Tivadar mindent jól elvégez, jobban végez, alaposabban, precízebben, szóval jól, mindenesetre sokkal jobban. Sokkal jobban, mint azok az iparosok.

Idejön és aszongya’, hogy ezt meg azt, meg, hogy tudja és már ennyi meg annyi hét alatt, meg ilyet meg olyat már csinált is! Na, persze, nem lesz olcsó…

Nem. Tényleg nem olcsó, viszont szar. Megmondta a Tivadar, meglesz, meglesz és kész. Ő majd szépen, rendesen kiszámolja, leméri és le is vágja és berakja, és akkor majd minden a helyén és nem ám annyiból, mint az a kókler! Mert kókler, az biztos, csak rá kell nézni. Fogalma sincs ennek a szakmáról, csak a söröket húzza le egymás után, de egy egyenest nem tud ütni a kalapáccsal. Bezzeg a Tivadar! Megmondta a Tivadar — ilyenek ezek mind. Mind ilyenek. Nem tudnak ezek semmit, se iskola, se böcsület. Tudja a Tivadar. Elég csak rájuk néznie. Már tudja. Tudja jól. Konkrétan.

 

 

Polgár Judit

EMBERI FOGYATÉKOSSÁGOK

 

Ha szembejön velem egy tolókocsis, elgondolkodom. Tudom, nem illik ezt mondani, lehet benne valami, hiszen nem tolja senki, magától megy. Vagyis hát nem megy, hiszen azért ül abban a tolószékben, a francba, na, hát akkor abban a kerekes nyavalyában, mert nem tud menni. Nincs lába. Vagy van, csak béna. Persze, ezt se kéne mondani, de mégsem mondhatom, hogy nyomorék, az már tényleg nagyon gáz. Asszem, fogyatékos. Bár ha jobban belegondolkodom, attól, hogy nem megy, még lehet épelméjű. De hát ki tudja. Talán hiányzik egy kereke. Hehe. A humorérzékem még a régi. Azért ha szembejön vagy inkább gurul velem egy ilyen székes, akinek épp a keze meg a lába nem megy, elővigyázatos vagyok és inkább átmegyek a túloldalra, csak meg ne szólítson egyszer véletlenül az egyik, nem tudom, mit mondhatnék, ha megszólítana, mert mit lehet ilyenkor mondani? Ő meg akkor lehet, azt gondolná rólam, hogy ennek sincs egy épkézláb gondolata. Vagy nincs ki mind a négy kereke…

Ha szembejön velem egy kerekesszékes, akkor arra gondolok, vajon mit csinál, ha késésben van? Akkor gyorsabban gurul, hogy elérje a villamost? És szokott káromkodni, mikor a kereke orra előtt becsukja az ajtót az a szemét BKV-sofőr? A múltkor, mikor egymás mellett ácsorogtunk, bár ő inkább ücsörgött, a megállóban egy ilyen kerekessel, szerintem ő azon gondolkodott, nem csoda, hogy nem értem utol a villamost a megállóban, abban a 10 centis magassarkúban, de én csak arra gondoltam, hogy inkább odébb sétálok pár méterrel a következő ajtóhoz, nehogy akadályozzam a felszállásban…

Mikor jártamban-keltemben szembejön velem egy ilyen kerekes, nem is tudom, mit kéne ilyenkor. Mit is kéne tennie ilyenkor az embernek. Nem túlzok, ha azt mondom, kisebbfajta erkölcsi dilemmába kerülök ilyenkor, mikor szembejön velem egy ilyen fogyatékostolókocsiskerekesszékes. Mert hát mi is történik ilyenkor? Szembetalálkozik egy menő, meg egy nem menő ember. Van köztünk vagy egy méter szintkülönbség. Nem akarom én például lesütni a szemem ilyenkor — nehogy megsértsem, egyébként meg most jövök rá, ha lesütöm a szemem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, hát akkor pont a szemébe kell néznem! Még jó, hogy nem vak, a mindenségit! És ha történetesen nem is vak és a szemébe nézek, még azt hiszi, hogy bámulom, amiért nem tud járni. Akkor inkább nézzek meredten előre? De akkor tuti azt hiszi, hogy átnézek rajta, hogy leszarom, hogy észre sem veszem. Akkor konkrétan azt gondolja rólam, hogy én is csak egy olyan érzéketlen tuskó vagyok, aki nap mint nap keresztülnéz és átlép rajta az ép lábaival a menő magassarkújában…

 

 

Somfai Anna

MÁS RENDSZEREK

 

Ha szembejön velem egy takarítónéni, mert szoktak velem szembejönni takarítónénik, például az egyetemi folyosókon, ha elég korán megyek dolgozni, de persze, ha lehet, nem megyek elég korán, nem csak azért, hogy ne találkozzak a takarítónénikkel, akiknek rögtön az juthat az eszébe, hogy én most szembejövök, és esetleg gondolkoznak rólam konkrétan. Persze nem tudom, hogy gondolkoznak-e, vagy csak tolják maguk előtt a csörömpölő kocsijukat a vödörrel, felmosórúddal és tisztítószerekkel, nem tudhatom, hogy eszükbe jut-e egyáltalán gondolkozni, jut-e idejük az intelligencia villanásnyi luxusára, érdekli-e vajon a luxus maga őket, vagy esetleg az intelligencia nem olyasmi, amire ők gondolni szoktak. Fel tudják-e fogni a tekintetem villanásnyi jelzését, következik-e abból bármi, hogy ők takarítanak, én meg nem, hogy én köszönök, ők meg nem, hogy nem tudom, létezik-e kapcsolat közöttünk, közöttem, aki belehajítja két cikk olvasása között az almacsutkát a kukába, és közöttük, akik kiveszik ugyanezt az almacsutkát, és továbbhajítják más kukákba, más rendszerek, más világok felé.

 

 

Raffai Péter

DÖNTSE EL!

 

Az én gyomrom azért ezt már nem veszi be. Az oké, hogy a csigáknál van ilyen, ott azt mondom, legyen ilyen. De egy közös képviselő, az legyen szíves és döntse el, hogy az lesz vagy nem. Vagy döntse el, hogy mi, hogy most vagy férfi, vagy nő, vagy közös képviselő. Mert az én közömet ne képviselje egy olyan, aki annyit nem tud eldönteni, hogy most akkor eldöntötte-e, hogy szeretne-e az lenni, ami, vagy még nem, akkor az olyan az menjen haza a négy fal közé gondolkodni. Engem nem zavar, ha otthon, a négy fal között gondolkodik, csak ne gondolja azt, hogy én nem tudom, hogy milyen nehéz dönteni, ha valaki, akkor én tudom, hogy dönteni nem könnyű, de közös képviselni meg még nehezebb, és ha így láthatóan valaki vacillál, hogy effektív nő, vagy effektív férfi legyen, akkor tényleg menjen haza, akkor tényleg kell az az idő, hogy kitalálódjon, mit képvisel, addig is vegyük le a közt a vállairól, hogy tényleg képviselhesse magát, akár férfi, akár nő, akár közös képviselő lesz végül.

 

 

Lackfi János

GYAKORLAT

 

Ha szembejön velem egy kánő, mondjuk én speciel nem járok olyan helyeken, pláne nem kelek olyan helyeken, meg nem is járok-kelek, de amúgy ki mondja meg, melyik hely olyan, akkor kellene legyen róla egy lista, az olyan kánő-járta helyekről, azt speciel megnézném, na nem azért, hogy tudjam, meg nem is, hogy ne tudjam, hanem csak úgy megnézésileg megnézném magamnak az ilyen kánő-lelőhely-listát, hogy ugye, milyen is az. Nem mintha kíváncsi lennék a mindenféle kánőkre, persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem egy csepp kíváncsiság sem a kánők irányában (már ha meg tudjuk, mondani, melyik az az irány), de ez inkább csak afféle egészséges kíváncsiság, már ha az efféle kíváncsiság egészséges, de hát az egészségről gyakorlatilag mindenkinek mások a fogalmai. Mondhatni bennem csakis illedelmes kíváncsiság van a kánők tekintetében, mármint nem keresem a tekintetüket, a tekintetes kánők tekintetét én aztán nem keresem, nem próbálom elkapni, még elkapnék valamit. Inkább úgy mondanám, szemérmes kíváncsiság van bennem a kánőket illetően, nem illetném egy ujjal sem a kánőket, bár nem jelenthetem ki száz százalékos biztonsággal, hogy sosem illettem még ujjammal kánőt, mondjuk bemutatkozáskor, kézfogáskor, elvégre nem minden kánő homlokára van ráírva nagy betűkkel, hogy KÁNŐ, speciel ez lehet a legritkább dolog, egy ilyen homlokfelirat, a deréktájt kilógó tetkókra ellenben szokták mondani, hogy ribancrendszám. Nem azért nem illetem ujjal őket, mintha undorodnék, bár egy kicsit undorodom is, ez amolyan izgalmasféle undor.

Speciel mikor vezetni tanultam, az oktatómmal csigalépésben gurultunk a körúton, és ő lépten-nyomon felvilágosított, hogy na, ott is egy ká, meg az is ká, odanézz, nem néztem oda, mert idegesített a szemérmetlen jólértesültsége, csak úgy félszemmel néztem oda lépten-nyomon, nem mintha érdekelt volna konkrétan a kánő, legalábbis így már, ahogy az oktatóm tálalta, gyakorlatilag semmiképp.

Azóta megtanultam vezetni, de nem attól, hogy a körúton lépten-nyomon lépésben stíröltük a kánőket a szemérmetlenül jólértesült oktatómmal, gyakorlatilag. Mikor megyek az autómmal az úton, ritkán megyek úgy az autómmal, hogy ne az úton mennék, nem úton menni az autómmal nagyon nem tanácsos, hát az út mentén is állnak, sőt, lépten-nyomon fel-alá lépdelnek kánőnek kinéző küllemű nőnemű egyedek, és integetnek, konkrétan nem integetek vissza, de elméletben sem, nézni is csak a visszapillantóban, illendőségileg. Egyik vagánykodó ismerősöm megállt egy lánynál a cseppforma fekete Mazdájával, konkrétan nem értettem egyet a megállással, de kiszálltam én is, mert beijedősnek látszani nem pálya, és a srác a tarifákról faggatta, a lány meg berangsorolt minket, négy pasit, rámutatott egy másik fiúra, hogy leghelyesebb, rám meg, hogy második leghelyesebb, még ha speciel a megállással nem is értettem egyet, elhatárolódtam tőle, gyakorlatilag. Mármost konkrét jelentősége második helyezésemnek egy megbízható esztétikai érzékkel nem feltétlenül bíró, de mégiscsak szakembernek tekinthető kánő tekintetében, egy kánőt illetően, aki rám mutatott, de ujjával nem illetett, azt kell, hogy mondjam, gyakorlatilag elenyésző. Már amennyiben nem hogy lenézném, de persze nem is helyeslem, el is határolódom meg nem is, ettől a dobogós helyezésemtől, gyakorlatilag.

 

 

Somfai Anna

FELTESZEM

 

Ha felteszek valamit a fészbúkra, mert nem túlzok, ha azt mondom, hogy előfordul, hogy felteszek valamit a fészbúkra, akkor konkrétan az jut eszembe, hogy hányan fognak lájkolni. Így járok ma is, szokás szerint történik mindez, hogy felteszem konkrétan ezt a szöveget, mert az jut eszembe, hogy ha már megírtam, jobb lenne feltenni, mint fel se tenni, mint fel se tenni egyáltalán valamit, vagy fel se tenni egyáltalán semmit se, vagyis semmit se tenni úgy általában. Talán túlzásba viszem, mondom magamnak, talán túlzásba viszem, hogy ilyenkor a lájkok konkrét számán gondolkozom, és nem a valami és semmi közti egyébiránt lényeges különbségen. Mindennapi szokás szerint számolgatom a lájkokat, és azon gondolkodom, hogy mibe gondolkodik bele vajon egyik-másik, aki elolvassa a szövegemet, de még arra sem képes, hogy a lájkot megnyomja. Vagy esetleg mégcsak el sem olvassa, és úgy nem nyomja meg. Pedig nem túlzás, ha azt mondom hogy némi belegondolással akár kommentelhetne is, ami valósággal több mint egy bit információt tartalmaz a szövegről is, és a belegondolásáról is. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy számba veszem, hogy kik ők, akik lájkolnak, és hogy relevánsak-e nekem és én releváns vagyok-e nekik. Nem annyira vagyok meggyőződve, hogy a lájkolás, mint olyan, releváns-e a szövegemnek, és számít-e nekem konkrétan, vagy úgy általában, hogy bárki bármikor, bármilyen szöveget lájkolhat, ha olyan kedve van. Mondom, bárki feltehet bármit, bármikor a fészbúkra, és belegondolhat a semmibe vagy a valamibe, ami akár lehet releváns is, vagy nem.

 

 

Varga István

STANDARD

 

Ha szembe jön velem egy szöveg, csak úgy, valami felületen, arra gondolok, na gyerünk, olvassuk el. Feltehetőleg valaki megírta azt a szöveget, standard betűk felhasználásával írta, feketével fehéren. A szöveg szavaira gondolok, a köztük ütemes egyenetlenséggel feltűnő szóközökre, a pontokra a vesszőkre. Standard olvasnivaló szövegnek gondolom a szöveget, amíg olvasom. A szavak a mélyére hatolnak a témának, a témát boncoló mondatok mélyére hatolnak a szavak, és könnyedén eljutok a szavak mélyére, a hangzók erejéig, a hangszál rezgéséig, a hangokat teremtő fehéren fekete érzésekig, a kút mélységéig a mélységesen mély kút legmélyéig. Ne mondjuk inkább fene modorosnak? Az esetek nagy százalékában ez — a modorosság ténye — feltehetőleg az írón múlik és csak igen kis részben az olvasón. Az olvasó standard képességekkel vág neki a betűk tengerének, az író mintegy vezeti őt betűi erejével a papírok hullámain, így keletkezik a szöveg.

Óceánná fúzionált hangok hömpölyögnek előttem, amikor szembe jön velem egy szöveg, és én arra gondolok, na, gyerünk, olvassuk el. Szóljon akármiről, lehetőleg valami kényesnek tűnő témáról, amit aztán — feltehetőleg — csak kerülgetni fog, mintegy egyenlőségjelet téve a semmi és a valami közé, feketén, fehéren. Olvassuk el Cervantes minden szavát! Óceán! Melyik banda szövegírója Dante? És Vergilius? Arma virumque kenu?

Olvastam már régi magamat úgy, hogy fel sem ismertem ki s mi vagyok. Törékeny kenu vagyok, minden szöveg elcsábít és nem cseppentettem viaszt a fülembe. A hullámok az átlagosnál szignifikánsan magasabb amplitúdóval csapnak át a fejem felett, és én úszom az árral, a l′art pour l′art-ral szemben, örökké nyitott kopoltyúm szűretlen továbbítja agyam felé a betűk tengerét és benyelek mindent, általánosítás nélkül, aminek — hovatovább — értelme sem lenne, hiszen minden standard, minden csak néhány leütés, feketén és fehéren.