Spanyolnátha művészeti folyóirat

SEKSZPÍRKEDÉS
Kálnoky László nyomán

Az eredeti írás:

http://www.lato.ro/article.php/Shakespeare-XIX-Henrik-folytat%C3%A1s/2385/

Kardos Zoltán

PÁTERI DÖBBEDELEM

 

Hah! Mi viránylik amott a lánylaki nyílványon?!

Tánti a gyertyáng pillog a résen ily késen?

Virgonya magzám vajh mi okon nem a gyíván vánkol?

Hallsza no! Külhoni hímdörej az, mi szűdobom rontá!

Jó vasak trecke nem kornyít falványt e fergedelemnek.

Talján csődör csikvándja tőrül libáncz ivadékom!

Parvác! De félre e surnyó pápi veszelyt,

Hisz ürső napnyák töltik balszagú éltem,

S eképp zsivnyó lurkoncz újra nyihog tán

Porsza szobákon, s szűm nem lőn aszva.

 

 

Polgár Judit

PATYOLNÉP ÉS A FARKÁNY

 

Sűrűnyi rengeteg mélyin rőt kelmébe burkolódózott patyolatnép toporgál, kinek karján nádvesszejéből fonottmány csüng alá. Benne öreganyjának hordoz telelőrevalót: szárnyvas jószágnak kerekded törevény gyümölcsét, mellyének husát, farának hátát. Külön edényekben szamócának forrontott levét és kötvénybe kötve kapkodmánnyal, izibe sütött aprónyi kelesztvényeket.

Lágy szellő lengedez, hamarost leszáll az est, megtiporázza hát lépkedetét, midőn egy tisztásra érvén szemköztben vele ordas toportyánféreg ágaskodik, s vicsarkodik reá. A rőt keleményű leány ajaka kifehérledik, s pillantói megremegélnek az éjszíny szörnyeteg szőrömnyi látványába bele, ámde az ilyeténkor szokványosságos kérdezz-feleletőzést megelégelvén ijedezés helyütt irányítzékkal a dögedvény ülepébe rúg, s tüsténten eliramodik tova.

A meglepetedő farkányos ordas inalván szaporzik utána, s a sűrűbe veti önnönmagát, ámde a leánynak — fürgető topánkáinak hálatik — már nem találja nyomdokát. Bánatiban morgován és hoppon marva kullog odújába korgó bendővel, s emitt végszenderül.

 

 

Soós Viktória

MEGCSEPÉRELT AZTÁN LECSÍNYHEDT SZERELMES DALAZATA

 

Te szötyme, te piszka!

Mit szomorlasz e várárok fölé gönyhödve?

Mit szipogsz tekerjes könyért ódázatokban, hogy egész uradvány pudván-sudja, te voltál, ki megádázta szűzi hírnevem?

Megádázta, taperolványolta, sárba hajontva meggöbörnyézte, s mint toportyán a férget, elpiszmákolta, majd másikra lecsínyhedte holdovány idején, surmótosan!

Ne jössze ide, gyerevény ne legyél, te pöszme pihatag ingálványos fattyú!

Menj a másikhoz, kúromadta, neki zengd hetyménséged bózodalmas sikamlásait!

Kussvány a neved! Én nem fülelek már, kirgyelmem oda, bendobogó órázatom becsukva gondosan!

Maradj magadnak: irdonatos dühölvény legyen a te jussodalmad, s végezettelenségig lángolásszon benned a fájás — tiéd voltam, hűvöletesen, utolsó ajakszellőig tiéd, s te megcsepéreltél!

Most már beenyhedett a purcanás, létem tovább folyadva fondorlom, ódonba panyolva emlékedet.

Még egyszer bongom: ne szomorolj a várárkon, ne ódázkodj, már ne!

Kussvány a neved!

 

 

Rigó Kata

NAPVILÁGOTT

 

Lajha cihában

Punyván kuncsurodva

Még szottyog a

Sajcógos szüm,

Pörcösen ízül a tag, ám

Hacingálódnak már az agybafőbe

Szerteszana serkenyedő ideák,

S legyűrék porhüvelynek

Lattyant hőbürgésit,

Mely mortya

Lustvánkodásra hajlítná azt,

Ki nem büszti a Harsant!

Ó, Te honya Úrnő!

S hazának purnya népi!

Bősz Harsanytyúkat

Tegeste igazítni felejtvétek:

Ímé az Nap már

Hőn csisszangatja fényit,

Magosan fennhéjázva pásít!

S lőn, nosza, rigvest

Siklódik az isápból,

Kírálva fürtyög:

„Ah, gyermekim,

Hogy a kiveszett burgum

Hottentotta volna

A csorva burnyátokat!

Nyakunkon a rettentő,

Érontó, rőt késedelem!”

 

 

Molnár Zsolt

PICINY PAJZÁN PÁRBESZÉLY

 

Férffi (lágyakozva): Mivégre szottyadsz itt a fa’latt nélküldögélve ily’ magánosan, te szűz? Vízlacsodban lötyböl-e magony még, vagy száraz az, mint porványos sziktelen?

Én magam, mint fertőleges gerjedvény, üszkös, használatlan pányvámmal merezgélek itt, föltölteném tartályod, míg e jegevény áll!

Nő (követlődzve): Ó, időtlen az! Pirulázkodtál-e azzal a kék köveccsel, mely kies végtelenné szaporázza rendszered? Íme, a biankolizált vény, melyre csak felvésed tenneved, és a patikárius már dobja is!

Férffi (tervékenyen hodálykodik): Letehetetlen! Eme csodakőre nem gondolám! Eddig játszidtam azzal, mit a naturália ád, s két kezemmel persze, bár a bal kissé pitymallik.

Nő (kicsit pucsít, hasongubbaszt): Nos, ha a kövecs a nyelved alá, s fertályórányit meresztgetve pihegsz, én bekebelezni (nevet) készend, csurgamlóssá válva, és hőgerjedve. Nélküldégélésről immár szó nem lehet! Megálmodom e fixált fikciót, (elalél) és mindeközben erősen sóhajítván, hogy e lövellésre, habos rámfolyásra üstöm oldalán legyek mivégre.

(Vége)

 

 

Orosz Adél

TALÁNKÁS UTAZÁS

 

Csípőm öltvény libbenő bodor, feszent selyem, kaláris kesznyű fedte kézkacsóm takarja orcám pír

színét. Kebelem pihegve hevül, midőn pillanom szegélyén társim tilton lesem. Mohóca

gőzölvények tolulnak lágy cimpámba. Pórok nyomong sűrűje tapán köröz.

Fejök felett enyészbe révedő pilám elé, tünde fény nem remél.

Rekkent sóhajom kínzódva szegődik. De csitt! Szemem vakul.

Amott az ifjú, ki tán nem oly kacsmár, érett ágastyán tör át így

a hon televény mezsgyéin. Derék alakja dusong, szikár pilája felém rebben.

Oh, bár hihetve lenne, hogy időm betelte nem közelg, s e talány a hősről,

kit titkon lesve léptem, éltem nem zárja le.

Közelg a perc, mely métely lesz pihegve marcódó keblemen.

E dalia, ki elszánódva frontván erre tör, mi lesz, ha nem leend kedves?

Ha lelke nem gyönyörg, csupán a hús, mi taglózásra kész. Mi lészen velem,

ki pajkos egylevésre vágy?

Orcája szélesen pehelyg, szegző tekintete rabosva tart.

Ajkam félény mosolyra térül, kezem riadó madárként tapong.

Már elérkezett, e percben sorsom megtudom.

Nyíló ajaka borszagút böfönd: Jegyeket, bérleteket!

 

 

Raffai Péter

A FŐGYULA

 

— Hallga, valaki mohol a zsombóban. Állj meg, hé, ki borja vagy?

— Süljön a csoma a veszett fertőbe! Aszalja meg a sülysáp ezt a redvás tökmarasztalót! Erisszétek le a várpallót üstöllést, míg szépen mondom!

— Ciha! Vukk legyek, ha ez nem az öreg Bősárkány. Héjj, Bő, kerüld ki a cselédvejszéket, ha kedves az életed! A várpalló megbicsaklott, lehel se tartja. Oldalvást gyere a kis kapucnin. Nagy a had?

— Hábor döng a zsombók szélén, az ötödfél fertályom mind oda. Vagy tucat kopaszvány inal még itt, s egynehány aprózott. De legalább az a csorvasz Tömörd is odavesztette hadát — a rejtekesvényt annyira sem ismerték, mint egy fűévi pákó.

— A had tehát oda. Sejdítem, hogy nem látom az orcáját, mi lett a főgyulával.

— A főgyula?! Fel ne emlegesd, annyit se rezzentett az ellen, mint egy punnyadt kutyafarok, a főgyula már azt puhatolta, merre van nyugat. Szent Acsalagra mondom, ha meglátom, magam tekerem ki belőle a szuszt. Eb gyulája legyen, ne az enyém az ilyen kolebász. Bár élne az apja, elbitangolná a hátán a kacifántost! Kondást se bíznék rá, nem hadat. Eskiszem, ha egy rajkónyi hajdunak jatagánt adnánk kezébe, fejére meg zoltánt, különb főgyula lenne belőle!

 

 

Török Bernadett

SZERELMERTES SÓHAJTODZÁS

 

Midőn megeskettetőn álltál költfényben, keszkenőm szóráltam ama átburázott éjnek évadján. Tenéked azonban mostan satnyulások, gyopátos, iszókfoltos cimbarmaid felhangzulása rephadarászik füledbe. Hajdan energóc attitűtöd, esdeklényes lénylelked, ó, jajj, de legörgönyített szűzies lábamról! Cironkodásod, negédeskedéseid párját ritkították. Döngicsbúgó hangodat mint égmegzengető muzsikot mohóságossággal szüpürtyültem be. Más cifrás emberfiára rá se hederlantottam. Várhatom hiábavalónak valójával kirökönygetve balga fizimiskád odabújronzását! Maradvány csupán ama némaság megőrzendősége rökamiémon, mint mezőn a hetedhamvas pipulán.