Spanyolnátha művészeti folyóirat

Láng Eszter

Egység láthatatlan világok között
Weiner Sennyey Tibor Pihik című kötetéről

Láng Eszter

Weiner Sennyey Tibor: Pihik. Pluralica. 2015

 

Szeretem Weiner Sennyey Tibor világát. Nem olyan világ, mint az enyém, de mégis van valami közös a kettőben: a szabadság akarása és élvezete, a szabadság tudatos megélése. Nem így nevezi ő ezt, nem ily egyszerűen fogalmazza meg, ahogyan én most. De mégis erről van szó. „Írni és muzsikálni. / Megmaradni annak,/aki játszik. Tudni: / ugyanaz a másik” — írja a legújabb, immár nyolcadik kötetében. Nem is tudom hirtelen, hogyan kellene aposztrofálnom e válogatást, eddigi munkásságának kivonataként vagy esszenciájaként, esetleg gondolatainak versben való megfogalmazásaként, vagy csak önmaga felmutatásaként: íme, itt vagyok, ilyen vagyok, gyertek közelebb, hogy barátokká legyünk. Mert mi fontosabb van a világban, mint az embereket barátainknak tudni — gondolom én, amikor WST-t olvasom. Nem jó az embernek egyedül lenni − szól az Írás. És íme, itt a pihimadár, e kínai mitikus teremtmény, pihe-puha, fészekrakó, fészkéből messzire szálló, oda mindig visszatérő. Félszárnyú, s hogy repülni tudjon, társ kell hozzá, egy másik pihimadár, melynek „e(E) gyedül sorsa porba hullni/kettő együtt tud csak repülni” — idézi a könyv elején, mintegy mottóként (de akár ars poétikaként is), Mascha Kalékót —, „Pihiként fészkemben reszketek / Mikor itthagysz egyedül engemet.”

Mikor azt írom WST-ről, hogy szabadságszerető, akkor az is eszembe jut rögtön, hogy ugyanekkora benne a szeretetvágy is, és a szeretetadás vágya. E kötete bizonyítja, képes erre. Képes mindent hitelesen megfogalmazni, s úgy nyújtja át olvasójának verseit, mint virágcsokrot egy kedves asszonynak, barátságos levelet egy jó barátnak. Mert mindannyian az univerzum „hullám-dobogása” vagyunk, csak az a különbség köztünk, hogy Weiner Sennyey tudja is ezt. S akinek a mélység az otthona, s a magasság a testvére, tudja azt is: „nem egyszerűen zöld egy szál fű / hanem mindegyik a másiknál is másabb / másiknál is másképpen zöldebb / és hidd el benne van egy kicsi/nem is kicsi /csillagos égbolt”. Igen, benne van, most, hogy elmondta, látni fogjuk mi is.

Három egységre tagolódik a könyv: útra kelőknek, út versek, versek Bali és Jáva szigetén — az alcímek szerint, s némelykor úgy tűnik, az egész egy utazási napló.

Mert WST életét az utazás határozza meg. Útra kell kelni, hogy megérkezzünk valahová, ahonnan majd ismét elindulhatunk, tovább vagy vissza. És készülhetünk az utazásra, és élvezzük azt, miként a megérkezést és az ott levést, és minden létet. Mert mi is az élet célja, kérdezem én, amikor WST-t olvasom. A levés, maga a lét, a lét szeretete, a lét kitöltése, a lét tudata, édes és fanyar ízeinek élvezete, és a létezés csodálata, (ön)tudatunkkal való észlelése, és a határtalan szépség és mélység, és ennek félelmessége, és létünk kicsinységének érzékelése. És a létezés egyediségének felfogása, közelítése, átélése. Erről szól a kötet, és valahol ott az örökkévaló Isten is − ha se ki nem mondatik, se meg nem szólíttatik. Mert hogyan is szólhatnánk hozzá méltón másképp, mint a lét nagyszerűségének dicsérete által? Nemcsak lenni, létezni kell, megközelíteni önmagunkat (Az időutazó énekeiből), hogy úgy élhessünk a földön, mint egy csöndes isten: „ú(Ú)gy élek én a Földön, mint egy csöndes isten, / mindenem megvan, mégis semmim sincsen” — mondja. Érzékeli a változást: „az ami voltam egykor − már nem vagyok”. Súlyos igazságok, megállapítások vannak, és minden törekvése: megmaradni jónak. „N(n)apra-nap tanulok élni,/és éjre- éj újra és újra meghalni” — mondja Ázsia és Európa c. versében; „más nyelven írt, mégis a közös történetbe rótt szó” a költő szava, s számára két kontinens között „az ég felkarcolt templom”. Felsejlik a versekben a távol-kelet hatása (Európa Kávéház).

WST tudja, hogy közös dolgunk van a világban, s hogy ápolni kell a növényeket is ugyanúgy, akár a barátságot. Vannak sajátos szimbólumai, képes megírni a színeket, miközben egészen másról beszél egyszerűen, ötletesen, mégis filozófiai hangsúlyokkal. Imádni való például, ahogy leírja az anyját, a hozzá való viszonyát, a kötődését és a tőle való függetlenségét, humorral, klasszul, elevenen, hihetően, kritikusan. Nem kell ehhez, csak néhány sor, ott a lényeg mégis. Tetszik, hogy látja az embert a striciben is, tudja, aki üt, az is sérül, halálnak halálával lakol majd ő is (A költő vére).

Nem állítom, hogy rímtechnikailag tökéletes, sőt, a versek írója fittyet hány a szabályokra, különösen a szótagszámokra, ettől néha billegnek a sorok, ám, mintha tudatosan nem érdekelné, mintha engedné, hogy a szavak elhúzásával egyenlítsük ki a szótagszám-hiányokat, s ezáltal még inkább a tartalomra, az érzésekre és érzelmekre figyeljünk. Így válik őszintévé és hitelessé, és a defektusokat feledtetik a remek jelzős szerkezetek, a különös ízű képek, pl. „elperzseltük éltünk pergamenjét a semmi súlyos tüzében”, „és a pernyét szerteszórja a szél, mint a hírünk”. WST versei remekül érzékeltetnek hangulatot, életszeretetet sugároznak, aggodalmat és felelősségérzetet a természetért, az emberiség épített örökségéért, kultúrájáért (Hérakleitosz): „Marad-e kő / vagy fény templomainkból, vagy mindent beborít / végül a műanyag szemét…”. „(A)a szabad akarat a nem ártás elvével/kezdődik” − foglal állást. Gyakran megjelenik az élet végességének érzése is (Párduc és katedrális). Az utolsó argentin költőhöz c. versében ars poétikáját is megfogalmazza: „szeretni taníts, hogy ne az utolsó, / hanem első légy te magad / minden költők között”. A szeretetvágy, az adni és kapni akarás csendül ki minden verséből, a tisztaságra törekvés hangján szól.

Megjelenik a magánélet, a feleséghez fordulás az utazások során (A bolygó hollandi éneke), kinek hol fekete, hol fehér tulipánt visz, és akár napnyugatról, akár napkeletről érkezik, mindig hozzá visz haza az út. Szerepet kapnak a színek, mondhatni, szavakkal fest, szavakkal festi az Adriát és fölötte az eget is (Az összes kék). És néha játszik a nyelvvel, a szavakkal, csak a játék kedvéért, könnyedén (nemigen).

Szépek a költői képek, megszemélyesítések, pl. „az őszlángok szeplőket kennek az égnek arcára”, „ősz foltos szőnyege”, „szilvahullásnyi ütemek”, „ősz rezébe bújt”. Az eső „súlyos és józan”, és „hideg tűi” vannak. A rozsda arat, s „bőrünkbe szárad(t) sok álom”.

Az olvasó atavisztikus emlékképeket idéz fel sosem ismert kontinensekről és tájakról, amelyek földjeit nem járta be, tengerpartjait lába nem érintette, mégis WST-vel együtt érzi: „Tenyerembe veszem a két részt, mint a tenger, / úgy szeretem. Koszos lábait népeinek csak / mossa-mossa tiszta szívem” (Ázsia és Európa).

Az utazások témakör két irányban bontható ki, egyrészt a helyszínek, másrészt a személyek vonatkozásában. Földrészek, WST által bejárt vidékek benyomásaival ismerkedhetünk, másrészt meg személyektől személyekig utazhatunk vele, például Palicsra Tolnai Ottóhoz, aki iránti barátságos nagyrabecsülése több versében megfogalmazódik. Különösen kiemelkedő az „Ottósámli”, mely egy telefonbeszélgetés után született. És igen, én is emlékszem arra a sámlira, ott állt a tűzhely mellett, és igen, zöld volt vagy fehér, vagy barna az én emlékezetem szerint, már erősen megkopott, kilátszottak az alsóbb festékrétegek… És aztán rájövök, ez nem is Ottóék konyhájában volt, hanem a nagyanyáméban, és Ottóról nekem a háromlábú kutyája jut eszembe, de mégis nagyon Ottó az az egész vers, átjön valami belőle WST-n keresztül, talán épp ezért.

Nagyon mélyen érinti Weiner Sennyey Tibort Jáva és Bali távoli világa: az ősi táncok és dallamok, az európaitól eltérő életforma, amelybe titkos rendet vágnak a Hold apályai és dagályai, s ahol lázas lesz az Egyenlítő is, ahol ideje van a zajnak és megvan az ideje a csöndnek is, és a táncnak. Azt mondja: „legalább táncolj, / érezd, hogy élsz” (Gamelánra táncolj!) Nem véletlenül lett ennek a résznek a címe „A megtalált királyság”.

A ciklus záróképe az esős évszak köszöntése a távoli Gunnung Lawuban. Felfoghatjuk ezt ez az élet köszöntéseként is, az „éjjelek leküzdhetetlen titkait” cipelő asszonyok és szép táncba emelkedő férfiak dicséretének formájában. Itt is átüt WST életszeretete, az élet feltétlen tisztelete, ahogyan többi versén is. WST a tanulás útján halad, ahogyan maga is megfogalmazza: „…a kóbor költő mit tehetne? / Vándorol, tanul, verset ír”. A recenzens, az olvasó mit tehetne: alámerül a kötetben, s a szerzővel együtt ünnepli az életet.