Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mikita Gábor

Színpad-képek

A színház a jelzések művészete is. Ahol az alkotók bíznak a közönségben, s építenek, számítanak a közösség közös tudására. Arra, hogy a gesztusok jelrendszerét éppúgy ismerik, mint a színdramaturgiai üzeneteit: s elég csak jelezni dolgokat, a közönség máris tudja, átérzi, amit tudnia, éreznie kell.

A leglátványosabban a mindenkori díszletek építenek erre a felismerő asszociációra: a színpadképet meglátva a nézőnek azonnal tudnia kell, hol s mikor játszódik a cselekmény. Az idők során kialakultak a jól bevált sablonok: ha Párizs, akkor Eiffel-torony, ha Velence, akkor a Rialto.

Amióta pedig reprodukciók révén a tömegek számára is elérhetőek lettek a képzőművészet alkotásai, képeslapoktól posztereken át drága albumokig hazavihetőek a legnagyobb remekművek, azóta a színház is egyre jobban épít erre az „ismeretanyagra”. Hol csak kényelemből: egyszerűbb a papírboltban megvenni egy bekeretezett reprót, s a díszletfalra tenni, mint megfestetni a színházi festőtárban egy csendéletet. Hol csak kis játék az ínyenceknek: képzőművész- és operabarátok számára izgalmas poén, hogy Cavaradossi Mária-festménye eredeti alkotás-e vagy valamelyik híres alkotás megidézése — Rafaello Madonnájától graffitikig gazdag és hosszú a sor.

Miként kiállítást rendezhetnénk a világot jelentő deszkákra vitt görög szobormásolatokból is. Érdemes lenne egyszer összegyűjteni, melyek a színháziak által legtöbbször felhasznált műalkotások: Fragonárd hintája rokokó derűjével biztos listavezető lenne, hiszen a Fösvény keserű komédiájához éppúgy szolgált háttérül, mint a Csárdáskirálynő életörömének kifejezéséhez. Miként izgalmas lenne látni, mely tervezők kit s mikor idéznek meg…

A képzőművészeti alkotásokkal az egyik legmarkánsabban, máig emlegetett filozofikus módon Wegenast Róbert játszott el magyar színpadon, Az ember tragédiája 1964-es miskolci bemutatóján: a dráma üres térben, fekete körfüggöny előtt zajlott, egy körforgóra szerelt csigavonalba emelkedő rámpa kapott csak helyet a térben a mindig továbblépni vágyás és visszahullás metaforájaként. Színt, látványt a jelmezek mellett a zsinórpadlásról leeresztett egy-egy jellemző festmény hozott be: a történelmi színeknél ugyanis a kort s a helyet egy-egy kivetített képzőművészeti alkotás jelezte a háttérben. Egyiptomban piramis sírfestménye sugallta a fáraó egyeduralmának súlyát, Rómában a Misztériumok Villájának freskója hozta a dekadens élvezethajszolást, Párizsban Delacroix A szabadság győzelemre viszi a népet festményéből is áradt a forradalmi lendület, míg az Űr-jelenetben Klee-alkotás teremtett hideg, ember nélküli világot.
„Ez volt gondolatilag a legmélyebb, legfilozofikusabb Tragédia-előadás, amit valaha láttam, mert ez a csupasz közeg nem is lett volna másra alkalmas, mint hogy a szöveg, a szövegben megtestesülő gondolatok a legtisztábban érvényesüljenek” — írta az előadásról több évtizeddel később Demény Mária. S a megállapításhoz tegyük hozzá: a csupasz közeg s a súlyos szöveg közé kellettek a maguk gazdagságával a képek is.