Spanyolnátha művészeti folyóirat

Jankovics Zoltán

Dönci szerint a világ*

Apa, hogy szerethetsz ennyi embert egyszerre?
Itt vagyunk mi, Anyával. Szerethetnél csak minket.
Dönci, hogy szerethet ennyi ember egyszerre minket?
A betűket, szavakat, mondatokat hogy szeretheted ennyire?
A betűk, a szavak, a mondatok miért szeretnek engem ennyire?
Csak leírom őket és vers születik…

Dönci ábrándozik, az elmúlt keddekről kérdez
Apa, emlékszel, meséld el újra 
a rózsaszínű lórúgást
az aznapi lányt, ki foltot hagy az ágyon
a rántott húst, amire nagyon vágyom
(miatta növesztettem a fogaimat)
a mezei poloskává változott királylányt
a jankovics zoltánt, ahogy lovagol a bolhán
a laboránsnő hetyke melleit
hogy a dolgok mindig másokkal történnek
pedig DéBéla folyton késni indul
(talán ezért?)
az egyszerűmedve és a fűzetlen cipőt
anyát, amikor verset ír
ahogy világgá maradok

Dönci körbenéz, figyeli az összegyűlt embereket
Apa, azt hiszem, a világ elkészült
azt hiszem, szerda van
mindenki csak nézi
hogy egy kopott aktatáskával
átléptél a hatodik ikszen

a holnap ma kezdődik el



*A vendégszövegek Dicső Zsoltnak köszönhetőek.