Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vass Nóra, Vörös István, Petőcz András, Géczi János, Székelyhidi Zsolt és Berka Attila Litera-netnaplói

2016. július 25-31.


Vass Nóra
Kötetrevalóságok
2016. július 25.

Ismeritek Tiszaörsöt, a fürdőfalut? Ahol a bronzszínű víz és a naplemente-borostyán kölcsönöz különös hangulatot a tájnak? Ahol a kis, elzárt fürdőhöz vezető girbe-gurba és göröngyös úton mész ki az egyik, s lépsz be a másik világba? Ahol az SPN-család évről évre összejön? Mondhatni nemsokára hagyomány, hogy július utolsó hete itt éri a spanyolosokat. A tábor azonban nem ekkor kezdődik és nem is itt ér véget. Sokkal korábban, sokkal hamarabb, amikor a közösségi oldali csoport elkezdett éledezni. Először csak az elmúlt évi emlékek felidézése által, aztán az új emberek és infók miatt. Tavaly az online terek, közösségi oldalak irodalmáról, idén a kötetbe rendezhető szövegekről folyik az elmélkedés. Hogyan kezdődik, mivel ér, érhet véget a foglalkozás a szöveggel? A tábor a közösségi oldalon még csoport, a valóságban már család, amely megszervezi saját életét: az utazást, segítve a többi családtagot, számba veszi az apróságokat, elindul a beszélgetés, megmozdul valami. Tiszaörs-fürdő olyan, mint a tábor, vagy a tábor olyan, mint a fürdő? Fontos az egymásra figyelés, a vendégek szinte név szerint ismerik egymást, de a fürdő háziasszonya egészen biztosan mindenkit élettörténeteiben is, hiszen ide nem szokás csak úgy véletlenszerűen beesni..., vagy ha mégis, akkor a főbejáraton történő belépés után az ember már menthetetlenül bevarázsolódik a medencék, meggysörök, éjszakai fürdőzések világába.
Indul a munka, tábornyitás, programok, műhelymunkavezetők, szerkesztők, írók és költők, szövegesek, szövegelők és szövegek. Petőcz András, Vörös István az első táborban, a tábor születésénél is jelen voltak, köréjük gyűltek a szöveggel bíbelők. Géczi János csatlakozik idén hozzájuk, hogy hétfőtől csütörtökig formázzák a szövegtesteket, fejtsék fel a kötetrevalók mögötteseit. Az első nap már az otthonosság jegyében, hamar belakjuk a Csillag Panziót, az előadótermet, amely díszítésével egyesekben nosztalgikus jókedvet ébreszt, így van ez jól, a mennyezetről csüngő girlandok miatt érzett, lehetnénk egy esküvőre készülő család is, hiszen attól szép az egész, ahogy a falon lógó tigris vigyázza a jónépet, hagyjuk, mert ettől vidámak vagyunk, itt is mindenki a kiskonyhában gyűlik össze, ettől tudunk nem egész negyed óra alatt teljesen szétpakolni mindent, mintha otthon lennénk. Jól érezzük magunkat attól, hogy megérkezik Buborék, a kutya, és farokcsóválva futja körbe a teret, attól, hogy már dugig vannak a hűtők az esti partira szánt finomságokkal, attól, hogy idén sem jövünk rá csak sokadjára, hogy azok fordítva nyílnak, attól, hogy most nem negyven fok van, hogy a teraszon jólesik ücsörögni, hogy a vetítővászon mégsem fért be egyik kocsiba sem, de feltaláltuk magunkat, attól, hogy a megérkezéstől számított tíz percig még a tavalyi élményekbe merülünk, pedig amúgy év közben is találkoztunk, és attól, hogy most valami egészen új jön, amire készültünk már egy jó ideje.
Az előadások sora a házigazdákkal indul, Székelyhidi Zsolt a saját kötetekről, a kötetekhez és azoktól elvezető és visszataláló utakról beszél, Vass Tibor azt hasonlítja össze, vajon hogyan változik a kötet és a szerző az évek alatt, s e változás a kötetekben hogy s miként látszik, hogy visszanézve miként ítéli meg az alkotó saját korábbi munkáit, könyveit, hogy a kötet az egy projekt, ami ettől még összetettebb, mert nem csak az írás, nem csak a képzőművészet... Berka Attila visszautalva az előző évi előadására, szinte ott folytatja, ahol abbahagyta, csak új ívet ad a mondandónak, vajon a szerző szöveget ír, vagy kötetet, hol áll a könyv az alkotásban, és hogy továbbgondolkodásra kényszerítsen, hoz egy kis Fellinit, s ezzel most az a bizonyos labda igen magasra lett fellőve.
Csobbanj az irodalomba! - üzentük tavaly, s délután csobbantunk is, hiszen a fürdő azért fürdő, s ez valamelyest kötelez minket is az életszerűségre, az elvárt magatartási formák betartására, tehát a fürdőben rendezett tábor lakója csobban néha. Este parti, otthoni ízek, csacsogás, beindul a komoly munka is, de alapvetően a dolgos napokat későbbre hagyjuk. Felolvasás, még mindig a házigazdák, mert lassan hagyomány már, hogy az első nap az övék, a mienk. Székelyhidi csuromozik, Vass radnótázik, Berka regényel, újabb kört nyitunk s így tovább, már jócskán bent járva az estében. Amikor a víz már szinte fekete a medencékben, s már a többi fürdővendég elnyugodott, akkor jutunk oda, hogy még egy csendes fürdőzéssel zárjuk a napot, vagy inkább nyissuk a következőt, hiszen az első nap történései gyakorlatilag a második nap legelején érnek véget.

Vörös István
Cigánymeggysör
2016. július 26.

199.- ezt a három számjegyet írtam le, amikor a dátum biztonságos mankójával kezdve bele akartam fogni ebbe a szövegbe. Ilyen már nagyon régen nem fordult elő velem. Visszaestem a múlt évezredbe — három karakter erejéig. A negyediket azért nem írtam be, mert már el kellett volna dönteni, hogy na akkor mégis melyik év van a 90-esekből? 3? azt nagyon szerettem. 6? azt még jobban. Talán a 9-re gondoltam, mert tudtam, hogy az idő nem áll meg. De akkor már föl is eszméltem. Az idő mégis megállt. Tiszaörs-fürdő. A 34-es útról 1 kilométeres járhatatlan bekötőút hozott ide tegnap, vagyis azon egy piros Škoda, és nyomban az alföldi üdülőfalvak végtelen és időtlen nyugalmában voltunk. A 30-as években találtak itt vizet, ennek köszönhetően a nap kezdete, a 0 óra feljötte egy termálvizes medencében talál. Csend, amibe három csorgóból forróvíz csorog, meg egy fémlábú vízgomba is teríti maga alá túlcsorduló teljességét, Rilke-versben vagyunk, vagy egy Pannóniából elbitangolt, Dacia közelében megállított római fürdőben, a víz sötétbarna, a gyér lámpafényben ködök szállnak, a szemüveg a víz közelében bepárásodik. Éjfél múlt. De melyik évben?
Vass Tibivel arról beszélgetünk a medencében üldögélve, hogy mi van Tandorival. Hogy van-e egyáltalán vele valami, miért van eltűnve a folyóiratok hasábjairól? Vagy nincs is eltűnve? Az ő jelenléte olyan erős, hogy ha nincs is ott egy lapban, akkor is ott van. Vagy ez így nem ér semmit? Csak szellemi elkényelmesedésről, szerkesztői lustaságról árulkodik.
Ahogy megyünk vissza a panzió felé, a harmatos fűben szőlőszemnyi békák ugrálnak el a lábunk elől.
6 után ébredek, az új Vass-kötetet kezdem olvasgatni. A Nagy Bibin és a műlovarnő. Tandori óta nem volt ennyire saját világot építő, illetve azt a világot épp a nyelvi megvalósítással és alakzatokkal létrehozó költő. Vass egész más költő, mint Vas vagy Wass. Ő nem a nyugatos hagyományt folytatja, és nem irodalmon kívüli hagyományokkal bíbelődik. Kassák, Tandori a mesterei, de ugyanolyan radikális, mint ők, ebből következően radikálisabb. Könyve nagy, szép tárgy. Benne a szépséget szarvasgombát kereső disznóként széttúró következetesség. („Elad néhány szót, eladdig az árából kecskehúst vesz.”)
7 felé áttámolygok a strandra. Vass Tibi már a meleg vizes medencében ül, néz maga elé, a távolban a hegyeket bámulja, de nem látszanak, csak a nád, egy víztartály, maga a láthatatlan Alföld, melynek szépségét, aki nem fedezte föl eddig, az itt biztos megtalálja. Ilyet nyilván senki nem fog leírni: Vigyétek már, vigyétek már az alföldjeimet! Sík mivolta miatt egynek látjuk, hisszük, tévedjük: Alföldnek.
Esküszöm, hogy nem egyszemélyes táborról van szó, VT mellett vannak itt mások is, 10-re már mindannyian a panzió társalgójába gyűlnek, és félkörívben elhelyezkedve várják az előadó érkezését. Van köztük két tüneményes kislány, Karacs Andrea gyerekei, akik 2 órán keresztül képesek színezni, nem zavarva se a programot, se az anyjukat, hogy hallgassa azt. És van egy fehér puli-pumi keverék, Géczi János kutyája, Buborék, aki végig tudja aludni az előadásokat, ami persze tilos a többi résztvevőnek. Vagy legalábbis lelepleződni nem illik (horkolás, asztalra koppanó fej).
Az előadásomba beleviszem azt a kéjt, hogy nem kell másfél óra után abbahagyni. A téma úgyis az, hogy mikor van kész egy szöveg, mikor lehet abbahagyni. Ilyen kérdéseket teszek föl:

1 MIKOR VAN KÉSZ BÁRMI IS?
2 MI MINDENT KELL TENNI, MIELŐTT ÍRNI KEZDEK?
3 HONNAN TUDOM, HOGY MÁR ÍROK?

(Persze mindegyik címhez tartozik egy esszévers, az esszévershez pedig a nap
végtelenségének biztos tudatában sorjázó kommentárok.)

4 HONNAN TUDOM, HOGY BEFEJEZTEM?
Ebben a szövegben hangzik el:
A vers megy föl, föl, föl
valami csigavonalban.
Vagy megy le, le, le,
mint egy zuhanóbombázó.
Vagy száguld vízszintesen,
mint a szökőár.
Vagy lassú, mert egy csiga
házán mászik egyre följebb.

Ámde a szöveg többi részét, és az utolsó fejezetcímet se árulom, árulhatom el, hogy maradjon valami meglepetés, amikor a Spanyolnáthán majd megjelenik az egész.
Dél és egy között feladatot írunk és olvasunk föl. Sok öröm van benne, egyedül a jelen levő JA-díjasok tagadják meg a munkát (Vass, Petőcz, Géczi). A két feladatot szintén nem árulom el, mert kopirájtoltam, és csak személyes találkozáskor a foglakozáson derülhet ki, mi az. Mikor mi. De mind titok. Meglepetés.
Ebéd a játékmackókkal díszített falú strandbüfében, tisztes rántott hús, egyéni prémiumként csapolt, belga meggysör. Üzenjük meg Brüsszelnek: kurva jó a sörük! (Meg kéne tanulni, mitől. Meggyünk nekünk is van. Sőt, cigánymeggyünk. Mekkora hungarikum lehetne: cigánymeggysör.)

Este a személyes konzultációk izgalmától meglehetősen kivasalva. Pedig még nincs vége: Géczi Jánossal közös felolvasásunk közeleg. Mivel nagyon válogatott és irodalomban élő közönségünk van, úgy döntünk, merünk majdnem olyan hosszúak lenni, mint tegnap Vass Tibi, Berka Attila, Székelyhidi Zsolt voltak. Negyedórás blokkokban háromszor fog mindegyikünk olvasni. Én egy-egy kötetet mutatok be: Gregorián az erdőn, A Vörös István gép vándorévei, Százötven zsoltár. Fergeteges a siker (sikeres a fergeteg - nemsokkal előbb egy vihar vonult át!). Géczi János finom intellektusát már a délutáni beszélgetésben is nagy csodálattal figyeltem, vagy ami még ennél is fontosabb, elképesztő emberismeretét. Most sokféle és merész szövegei széleskörű izgalmat váltanak ki, tévedésből felolvas egy pornográf verset is. Legalábbis azt mondja, hogy tévedés. Nagyon jól teszi az, aki ilyeneket téved.
Az est után a szobában ér utol fiam SMS-e. Bent van az egyetemen.
Még nincs éjfél, mikor már visszafelé jövünk az esti fürdésből. A bejárat előtt a kövön egy parányi béka ül. Nehogy eltapossák, gyorsan felkapom, és a fűbe pottyantom át. Nem is hideg, nem is nyirkos túlságosan. Mintha egy gumiállat volna.


Petőcz András
József Attila darabokban
2016. július 27.

Az, hogy Tiszaörsfürdő a világ végén lenne, nem bizonyítható, meg különben is, kérdés, hogy hol is kezdődik a világ, könnyen lehet, hogy ez itt a világ kezdete, és nem is a vége, tehát mindez nézőpont kérdése, vagyis nagyon is szubjektív.

Valaki azt mondja, a gyógyvíz annál inkább gyógy, minél barnább, na, akkor az itteni víz nagyon gyógy, merthogy nagyon barna. És, hogy néha-néha penetráns szarszag terjeng, az csak a véletlen műve, nem függ össze a vízzel, de tényleg nem, ne gondolja senki, hogy összefügg.

Mindenesetre az első pillanatban, amikor megérkeztem, elhatározom, hogy én ebben a vízben nem fürdöm meg, meleg is, barna is, úszni úgysem lehet benne, merthogy meleg, akkor meg minek. Mint tudjuk, az elhatározás arra van, hogy ne legyünk konzekvensek, mert csak az ökör az, aki konzekvens, így persze a szerdai napot úszással kezdem, miután a keddit a melegebbik medencében a magam áztatásával fejeztem be, és meglepődöm azon, hogy jólesik, mert valóban gyógy, meg a nagyobbik medencében nem is olyan meleg a víz, lehet benne úszni, és nem rossz az, ha csak leszaladok reggel a medencéhez, ami tíz lépés, úgy nagyjából, és úszom a - nagyon is gyógy - vízben, és aztán reggelizem, így készülök a délelőtti műhelymunkára, amikor is nekem kell a témában előadni, meg feladatokat adni a tanulnivágyóknak.

Annak ellenére, hogy éjjel valami régenvolt eufóriában hajnalig „Most mutasd meg!”-et játszottunk, mindenféle italokkal spanolva magunkat, tíz óra előtt már mindenki ott van, szorgalmas táborlakók, Vass Tibi ugyan álmosnak tűnik, biztosan valami Nagy Bibin töprengett egész éjjel, Berka viszont friss, nem tudom, hogyan csinálja, Géczi pedig éppen Buborék sétáltatásából tér vissza, magamban meg azt gondolom, na, honnan van bennünk még mindig ennyi energia, hiszen ez már majdnem az utolsó nap, és jönnek sorban a többiek is, mindenki együtt, szorgalomban nincs hiány.

Mint valami öreg partizán, háborús veterán, aki megjárta a Don-kanyart, beszélek a nyolcvanas évekről, szamizdatokról, meg féllegálisan tartott alkotókörökről, meg arról, hogyan kellett megküzdeni pártállami hivatalnokokkal, hogy egy kötet megjelenjen, meg hogyan is lett botrány az 1982-es Vers/z/iók antológia, és magamat tényleg valami bozótharcos forradalmárnak gondolom, ahogy a húszéves Rózsa Bogi szemébe nézek, mert azt látom a szemében, hogy hiszi, de nem érti, vagy érti, de nem hiszi, vagy érti is, hiszi is, és még irigyli is, hogy akkor, a nyolcvanas évek elején milyen könnyű volt kicsit botrányt kavarni, és ezzel aztán végképpen beírni magunkat a nem is tudom mibe, talán a szakmába.

Mindenesetre az újszülötteknek minden vicc új, és itt vagyunk jónéhányan újszülöttek, na, nem éppen én, ami furcsa, hogy már bozótharcos forradalmár vagyok és nem újszülött, így aztán bozótharcos forradalmárként adok műhelymunka-feladatokat. Tandori és Bella István kerülnek elő, Tandori „Las Vegas/Lusz Vugusz/Lesz vigasz” -verse, nem idézem pontosan, most, a napló írása közben, de tudjuk, miről van szó, szóval az a feladat, hogy ennek mintájára tessék a szavakkal játszani. Meg aztán Bella Sakkverse is előkerül, miszerint „Szabadság, szerelem, E2 kell nekem”, illetve szintén Bellától A legszeb verssor című vers, ami úgy szól, ismerjük jól, hogy „El hulla! Virág! El iram! Lik az élet!”, hogy ennek mintájára készítsenek valami szöveget.

Magamban drukkolok, hogy tud-e bárki is, itt és most, tíz perc alatt, vagy éppen fél óra alatt ilyesmit összehozni, mert én - kis hitű múhelymunka-vezető - nem biztos, hogy tudnék. Erre aztán, meglepetésemre, negyedóra szünet után sorra jönnek a jobbnál jobb ötletek, klasszikus szövegeket szedünk szét, nem kímélünk sem bibliai zsoltárt, sem Arany János-, vagy éppen József Attila-verssort sem, és én meglepődöm azon, bár nem tudom, miért is lepődöm meg, hogy hogyan élvezkedik irodalmunk feldarabolásában Rózsa Bogi, Germán Ági, Vidéki Bianka vagy éppen Molnár Zsolt. Orosz Adél a Nagyon fáj című verset szedi ízekre, a feldarabolt József Attilát gyorsan ide is másolom, hogy megmaradjon az utókornak, okulásul, tehát József Attila: Nagyon fáj helyett Orosz Adél: Kívül című verse:

Kívül

Belül leselkedő halál.
Elől, mint lukba.
Megriadt egérke,
amíg hevülsz az asszony.
Hoz, úgy menekülsz.
Hogy óvjon?
Karja, öle, térde nem,
csak a lágy meleg öl.
Csal? Nem.
Csak a vágy, de oda.
Taszít a muszáj is.

Második műhelymunkaként feladom még Puskin Anyeginjéből Tatjana levelét, hogy írjanak olyan szerelmes verset, ahogy Puskin, vagyis nemet váltva, a lányok férfiként, a fiúk nőként, ez igazi házi feladat, megbeszéljük, hogy majd délutánra ír, aki ír, és meghallgatjuk.
Az előadás és műhelymunka után jön az ebéd, és most az ebéd egészen jó, valami gulyásleves, utána palacsinta, a gulyáslevesből háromszor is kérek, van repeta, én meg éhes vagyok.

Az ebédet követően nincs pihenő, folytatódik minden, Vörös az előző napi házi feladatát kéri számon, közben pedig konzultációk zajlanak, Vidéki Bianka novellát mutat nekem, azt beszéljük át, meglepődöm, mennyire jó, korábbi tanítványom a Kodolányi szépírói kurzusáról, Karacs Andi pedig konzultáció ürügyén arról töpreng, mit is kezdjen a verseivel, merthogy van már rengeteg, és jelennek is meg szépen, sorban, aztán megbeszéljük, hogy itt az idő kötetbe rendezni őket, kiadó csak lesz, valami csak lesz.

Pörög minden tovább, az Anyegin apropóján kért házi feladatot a vacsora előtt, alatt és közben beszéljük át, Vass Nórinak köszönöm, hogy egyáltalán vacsorázom, ő hoz nekem melegszendvicset a fürdő étterméből, nélküle ez az egész tábor nem lehetne, ebben biztos vagyok. Orosz Adél írt megintcsak egy zseniális verset, egy macsó pasi kétségbeesett szerelmes versét írta meg, aki ideges attól - méltán -, hogy az egykori szerelme semmire sem reagál, semmilyen üzenetre, nagyon jó az egész, Berka Attila hosszas elemzésbe kezd, mitől is jó ez a szöveg, fel vagyunk dobva.

És jön az esti felolvasás, ahol szépírói kurzusos tanítványaimnak és nekem kell szerepelnünk, a kötetem, „A megvénhedt Isten” van terítéken, meg váratlan meglepetések, Germán Ági finoman erotikus verse igazi siker, Székelyhidi Zsoltnak ajánlotta az egyiket, benne férfiizmokról „zengve”, kicsit meglepődünk, a táborlakó nem tudhatja, mi is zajlik a színfalak mögött, persze ez csak vicc, nem zajlik semmi, vagy mégis, a fene se tudja, Karacs Andi hozza szokásos formáját, megspékelve a kislányaival, akik saját verseket mondanak, irigykedve hallgatom a gyerekeket, mert igazi gyerekvers, amit hallok tőlük, Molnár Zsolt pedig azt a versét olvassa, amiben az Istent levesre invitálja, majd elküldi az Istent, mondván, hogy napokig ne akarjon nála vendégeskedni. Rózsa Bogi végre megint hozza a régi formáját, és többek között konyhai receptet imitáló verset is olvas, Nagy Izabella pedig úgy olvas verset, hogy közben a frissen megjelent kötetéből egyetlen példányt sem hozott el ide, a táborba. Orosz Adél, aki a fentiek ellenére prózaíró, és nem ír verset, bár aznap - mint láthattuk - kettőt is írt, hozza a novelláját.

Este mindenki csobban.

Ülünk a világ végén, vagy a világ kezdetén, egy medencében, jó meleg a víz, sört iszunk, okos, vagy éppen kevésbé okos dolgokról cserélünk eszmét. Néha megcsapja az orrunkat a szarszag, ami valahonnan jön, távolról talán, ezt reméljük. Tanulmányozzuk a csillagokat, bár foltokban felhős az ég. Buborék, Géczi fehér — majdnem-plüss - kutyája elterül a medence szélén, minket őriz, gondolom. Vass Tibi sapkában áztatja magát, Berka még a melegvízben is úszik, Izabella, Szentpály Ági meg Molnár Zsolt pedig csak a lábukat áztatják, ruhástól ücsörögnek a medence szélénél, valami korláton.

És éjjel a teraszon aztán végtelenségig: előkerül Babits, meg a Bizottság, Lator László és Kant, meg valami kvantumelmélet, meg az is, hogyan pingpongoztunk még szeptemberben Hernádkakon, Vasséknál, a szuterénben, négyen, Molnár Zsolt, Bogi és én, az ittlevők közül.

Éjjel egy óra, amikor ágyba kerülök. Viszonylag korán.


Géczi János
A pára trópusi
2016. július 28.

Szerda estével érkeznek a hétfő végére elvárt szövegek. A táborba utazás napjáról kértem — körüzenetben — tetszőleges terjedelmű és tartalmú naplót. A napló munkára fogható nyersanyag, s táplálkozhat abból vers, regény, bármilyen szöveg. Feladatul kapják majd, keressék meg a legsajátosabb fénytörésű kijelentéseiket és adják elő a naplójuk legszebbnek ítélt mondatának a históriáját. Hogy sikerrel-e, azt majd kizárólag vasárnappal tudom meg, emailben küldik el, hogy továbbítsam Vass Tibinek és valamennyi spanyolnáthásnak.
Kronológia, enciklopédia és katalógus, mint rendezési elvek. A tegnapi eső maradéka mindenhol. A nap a vadméhek zümmögésével kezdődik. A Csillag szálló bejárata jobb oldalán nyüzsög a raj sok szárnyasa, méretük alapján úgy tűnik, régi lakók. A földből zúdul elő mindegyik helyi jószág, karomnyi lyukból. Berka Attila az okkersárga meztelen csigákon szörnyülködik, egykoron a kisfia ilyet evett meg. Katángmező, vadmurok-virágzás, bakszakáll. Az egyik lány csokrot köt. Fegyverdördülések, vagy legalább is afféle ismétlődő hangok, amelyeket fegyverropogásnak is hallhatunk. Az írói fantázia számára nyersanyagot hoz a valóság. Buborék, a keverék eb reggeli sétája, velem, a gazdájával — a közepéig szabályszerű. A négy gólya fészkénél felvakkant a madarakra, mutatja nekem a fészekből darabokat aláhajigáló fenevadakat, majd megmakacsolja magát, s ismeretlen útirányt választ. Körbejárjuk a harminc házból álló települést, túzokkal nem találkozunk. Kiterjedt, alföldi tócsák, mindegyiknek van saját visszatükrözendő ege. Az utolsó együtt töltött nap Tiszaörsön.
A munkakezdés előtt reggelizés, ki ezt, ki azt eszik. Csodálkozom, a tíz centis kolbászdarabból és a két tojásból hányan tudnak jól lakni. A földszint nagytermében és a teraszon, mintha bármire is bizonyítékul szolgálna, éjszakáról visszamaradt edénytömeg, poharak, üres palackok, tökmaghéj, elázott negyedévi lap, a Séd, és egy takarítónő, aki a maradványok halmazának renddé alakításán szorgoskodik. S amikor befejezi a munkáját s valamennyi járólap lucskos, bezárja az ablakokat. A pára trópusi.
Nincs lehetőségem választani, tovább csakis Vörös István és Petőcz András nyomdokain haladhatok. Ahogyan nekik is volt fölvezetőjük. Beszélhetek bármiről ugyan, de annak kereteit megteremtette, fenntartja két pályatársam, s az együttlét tematikája. S élek a helyzettel, úgy tűnik, a hallgatók élvezik a ki- és beszólásokat. Egyedül Buborék, aki átalussza a másfél órás programot. A korábbi napokon azonban mindenkor vehemensen jelezte a számára unalmas pontokat.
Biografikus elemekkel tarkított nagyelőadásában András tegnap elregélte, hogy a közel hetvenöt éves Somlyó Györgynek a 2000, ámbár ők biztatták arra, hogy küldjön anyagot, visszaadta a verseit. Avagy, bár, legalábbis a legenda szerint, Mészöly Miklós, a Holmi címadója, a közlésre átadott novelláját a szerkesztőség elutasította. Nem olyan könnyű — a pályán lévő számára sem — az irodalomban jelen lenni, illetve maradni, kezdte felvezetését a pályájuk elején állóknak, akik aztán kellően el is borzadnak. Káprázatos, mi minden részletre és összefüggésre emlékszik, nézem kétségbe esetten, segítségre várva, amikor a magam feladata ellátásához kezdek. Jó ebben a táborban az is, hogy mindenki kíváncsi mindenkire.
Antropológiai és humánökológiai szempontok mentén rendszerezem a mondandómat, szeretném azt (is) bizonyítani, hogy egymást támogatja a művészet és a tudomány. S azt, hogy embertani szempontok szerint is értékelendők az alkotások. A nemzedékemben alig akad olyan, aki nem hasznosított volna ezt-azt vagy sok mindent a kortárs társtudományokból, humán- vagy kognitívtudományokból, nyelvfilozófiából, genetikából, hálóelméletből stb. a maga szövegének, életművének létrehozásában, s még csak nem is esetleges, megfontolások nélküli módokon. Több hallgatóm hátránynak érzi, hogy (civil) szakmai tudást birtokol, hogy van valamiféle (kívülállókra jellemző) mestersége, amely nem kapcsolódik se az írás- (se az olvasás)művészethez. Holott mindez számukra előnyt jelenthet.
Vadnarancsok és A bunkerrajzoló. Léghajó és nehezéke — amelyet Keszthelyi Rezső szerkesztett. Neoavantgárd, JAK és JAK-füzetek s egyebek. Nekem, az egykori biológusnak is volt pályakezdésem. Példák arra, hogy a mű nem akkor van kész, amikor az író/költő befejezi a mondatait, hanem sok-sok (részletezett) körülmény teremti meg, egyszer, vagy nem teremti meg egyszer sem. Ehhez az utólagos megteremtődéshez kell csupán felkészíteni a magunk művét, felajánlani annak nyersanyagául. Minderről olvasható majd a Spanyolnáthában.
Ebéd, a szezámmagos rántott húsból jut a kutyának. A két gyereklány, annak ellenére, hogy fél-fél adagot kap, alig eszik valamit, a maradék, falatokban, az asztal alá (továbbá az éhesebb költőkhöz) lesz származtatva. A lányok a nekik kedves lényeket megjutalmazzák. Ebéd előtti versmondás is járt az asztalukhoz ülőknek. S búcsúzáskor pedig lágy puszik. A kisebbik a kutyát háton, azaz hátszőrön, a nagyobbik, úgy láttam, orron csókolja.
Autók, email-cserék, hátbaveregetések. Magázódások, tegezések rituáléja. Az az asszony, aki nem írta meg az utazási naplóját, félszegen kérdezi, így, hogy az előadástól munícióhoz jutott, megírhatja-e azt, utólag, s az abból következő feladatát teljesítheti-e. Ölelések. A házban most helyezkednek el az új szállóvendégek. Mi a parkolóban téblábolunk, s nem nézünk a túlcsordult kukás konténerekre. Senki sem hajlandó megkezdeni az indulást. Ráfogjuk mindezt Vass Nórira, ő a hátráltató ok, mivel ügyintézői feladatát nem fejezte még be a strandi étteremben. Nélküle üres a búcsúzási tér. Aztán, a közeledő viharra hivatkozva, ki-ki bepréseli magát a számára kijelölt autóba, és a sofőri kalaplendítések után felbőgnek a motorok. Indulás, haza.


Székelyhidi Zsolt
Élményvizek
2016. július 29.

A Hortobágy bal végén, nagyjából három gyógymedencényi, egy kisbüfényi és fél hotelnyi területen található az évente négy napig létező Spanyolnátha Műhelytábor. Az űrből is szépen látható, jól lefilmezhető alkotótér az érkező vendégek — tanárok és tanítványok — egy időből kiemelt, elmét egyszerre sarkalló és nyugtató élményfürdőjének mutatja magát. A lepakolt, átlényegült és irodalomugrásra kész társaság bátran termalizálja tehát magát már első nap, engedve a vasas víznek elsimítani a mindennapok hajszás ráncait.

Könyvbogarak röpködnek és kötetbékák görögnek előttünk, a bevezető előadások alföldi forróságban kapnak szárnyra, és hát a tábor gyújtólángját is begyújtják. Vass Tibor érzékletesen, már-már verssorainak drámaiságát meghaladó szenvedéllyel vonultatja fel projektkönyveinek olykor nagyobb, máskor szűkebb szabású háttértörténeteit. Felbugyognak az Előzuhany kötelező vagy az Esőnap szem- és ujjbegynedvesítő vízterei, megtudjuk, készítésük idején épp mennyit ázott, ki vagy meg, a költő. Tibor avantgárdhoz való folyamatos vízviszonya bontakozik ki a kötet-gondolatok után felolvasott kérdezz-felelek szövegben, ahol többek közt Füzi László vagy Papp Tibor kérdéseire adott, esetenként akár 14 éves szavaiból.
Mi egy könyv vagy mi az irodalom, mi a siker? A sikerkönyv? Mi egy író? Mi a jó költészet 12 pontja, amit be kell tartanunk ahhoz, hogy verseink rovarszárnyra kapjanak, békaperspektívában is megállják a helyüket és ne essenek egy szomszédos gólyatábor résztvevőinek áldozataivá. Vass Nóra ál alteregója, G mami megmondja. Az idézetekkel és álidézetekkel teli szöveg arra a jelenségre akar felülről rámutatni, hogyan lehet sikerrel félrevezetni félpénzes online marketinggel költő- vagy írópalántákat a magánkiadás és az önmenedzselés magasra tartó kéményén keresztül. Nem minden könyv fér át a marketingkürtőn, de ha igen, akkor sem kell tuszkolni, mert akkor lehet a kényelmetlen élményzuhanás.
Berka Attila másféle könyvekről szól. Másféle kéményekre költő más színű gólyákról. Sportkönyv, celebkönyv, gyógykönyv, üzleti könyv, régi könyv. A szótárak, enciklopédiák ideje az internet-tartalom bővülésével lejárt. De van-e még létjogosultsága a könyvnek?

Ha könyvre gondolunk, vajon irodalomra gondolunk? Ha a szöveget nem feltétlenül könyvben képzeljük el, kell-e erőltetni a nyomtatást? Miért akarunk könyvet?
Aztán tovább izgatja a fülünkbe tett bogarat: minden áron meg akarunk-e jelenni? Minden szöveget meg kell-e jelentetni?

Berka zárásként Fellini 8 és ½ (Otto e mezzo, 1963) című filmjének első nyolc és fél percét vetíti le, mintegy kivezetve minket a dilemmák köréből. Ahogy a főszereplőt alakító Mastroianni szabadul a kocsiból és száll bele a fellegekbe, hogy később egy gyógyvizes pohárért nyúlva találkozzon Claudia Cardinaléval, úgy kezd összeállni bennünk is a berkai könyvkép. Előbb vízre szállunk a medencében, majd az esti Spanyolnátha-felolvasást halljuk közeledni az alföldi pusztában.

A Berka-Székelyhidi-Vass trió két etapban, felváltva olvas. A három spanyolnátha-szerkesztő más-más gyógyenergiákat mozgat, még ha eredőjük egyetlen fő vízsodor is. Egyik mozgásszervi, a másik reumatológiai, a harmadik nyugtató hatású kúraként adagolja a szövegfolyadékot. Vass Tibor Radnótáitól libabőrösek leszünk, a hangzóanyagról többek közt Lutter Imre szólítja és szólaltatja meg a Radnóti-átiratokat, melyre a szerző saját hangját olvassa rá. Berka szikáran pontos, ugyanakkor ironikus, sőt, szenvtelenül vicces szocionovellái (Az osztályfőnök, Hogy eleredjen végre az eső is) saját előadásában életre, sőt szárnyra kelnek. Jómagam a Csurom című, nemrég megjelent kötetemből mondok egy szerelmes csokorra valót.

A Spanyolnátha-olvasónap kellően szépen felkavarja a barna termálvizet. Másnap Vörös Istvánnak kell békák és bogarak közt kijelölnie vízi utakat s mutatni, hol fürödjenek és táplálkozzanak a kíváncsi tanulógólyák. Az előadás alatt tulajdonképpen a Vörös-tenger nyílik meg, a vízfenéki sztrádán modern ledvilágítás is van, iszap helyett jól megalapozott, goethei értelemben vett, német minőségű aszfalt. István saját, erre az alkalomra írt versein keresztül világítja meg, mi a dolgunk íráskor, hol kezdődik és hol van vége a szövegnek, mikor engedhetjük el, zárhatjuk kötetbe, s onnan kivehetjük-e még, hogy hozzányúljunk. Mert hát rengeteg vers van a világban, de az, ami most jön, az még nincs, mondja Vörös, és még egy, szorosan kapcsolható tételmondatot ad támpontnak: zsenivé lehet tanulni magunkat. Istvánt hallgatni már önmagában ezer évnyi lelkesedést olt belénk, így hát bátran állíthatom, hogy akik itt vagyunk, szinte biztosan folytatjuk a verseket a Mennyben vagy a Pokolban, a föld alatt vagy ahová tesznek, visznek, csak adjanak ceruzát és papírt.
Petőcz András erejét a tanítványai megsokszorozzák. Izgalmas látni, mennyire fontosnak tartja, hogy jó kapcsolatot alakítson ki mindenkivel, és ezt a viszonyt egy kurzus után is fenntartsa. Hogy miért, arra szép válasz érkezik az előadásából. A Petőcz-személyiség energikus, erős és tudja, mit akar. Azt is tudja, hogy a pályakezdő legjobban csapatban tud érvényesülni, ahol a különböző szereplők kiegészítik egymást, segítik a többiek munkáját. Költői énjének teljes kibontakozásához kritikus és a személyiségükből is fakadó, eltérő látásmóddal járulnak hozzá. Petőcz András a csapat erejében hisz, ez az erő hozta létre a Jelenlétet és működtette hosszú évekig, a pályára állásban nem csak az egyéni hang kialakítása, hanem az a fajta kollektív energia is nagyban hozzájárul, amit a társaság együtt sugároz. András a Magyar Műhellyel folytatja, a Jelenléttel egy csapásra ismertté válva szinte azonnal találkozott a legendás folyóirattal és az alapító szerkesztőkkel, először Papp Tiborral. A Műhely baráti köre elképesztő energiákat volt képes megmozgatni, a kor fontos szerzőit, induló költőit is magával tudta ragadni, aki egyszer is találkozott velük, az nem szabadult. Ebben a lelkes áramlatban, flowban indulni már önmagában is hatalmas élmény, András arra biztat mindenkit, hogy tartozzon egy-egy körhöz, folyóirathoz, közeghez, mert az együttgondolkodás és az individuumok vibráló összessége szinte elröpít minket az első publikációig, kötetig: a pályára állít.

Géczi János is úgy dönt, saját pályáján, élményein, megpróbáltatásain és sikerein keresztül mutatja meg, milyen az, amikor egy olajat kereső próbafúrás a Hortobágy oldalán termálvizet fakaszt, pláne, ha ezt a vizet később gyógyvízként ismerik el, hatásait külön tanulmányok dicsérik, sőt, mi több, a felfedezés olyan horderejű, hogy a forrást róla nevezik el. János antropológusként egy nem várt irányból, az embert emberré tevő tulajdonságokon, személyiségjegyeken, illetve a kulturális evolúción keresztül vizsgálja a szövegek létrehozásának metódusát. Minden írás indításakor muszáj meghatároznunk a szereplők alapvető egyedi és közösségi ismérveit, a kultúrközeget, a helyszínt, a kort, enélkül a mű nem lesz érthető, beazonosítható, nem lehet értelmezni.
A civilizációnk antropomorf, emberközpontú. A körülöttünk létező világhoz a mi értékrendünk szerint viszonyulunk, az életünkhöz használt nagyjából kétszáz élőlényt, növényt és állatot évezredek óta használjuk, talán önzőségünk, talán lustaságunk okán mégsem írtuk még le a rizs, a ló vagy a kutya élettörténetét. Géczi biológusként több ezer oldalt szentelt egy hozzánk szakrálisan, táplálékként és gyógyításban is közel álló növénynek, a rózsának.
Az előadásban János kitér az egyik legfontosabb, irodalomtörténeti hatással bíró munkája, a Vadnarancsok hányattatott sorsára és a történet évtizedekkel későbbi feloldására, egy újabb „vad” kötetre, a Bunkerrajzolóra, amit a Vad Fruttik zenekar énekesének életéről írt. A könyv vagy könyvek és a benne szereplő írások története a legtöbb esetben nem akkor fejeződik be, amikor egy kiadó megjelenteti. Utóélete akár tíz, húsz év után is fordulatot vehet. A költő, író pályájának további kötetei visszamenőleg legitimizálhatják, előtérbe hozhatják, újra felfedeztethetik a régieket.
János életútjának legfontosabb tanulsága az írói, költői tudat és a biológusi, antropológusi szakma összefonása, együttműködése.
A rózsákról írt ezernyi oldal és az évtizednyi munka eredménye költészeti metaforaként tér vissza, amikor egy három évvel ezelőtt a Szilárdságban talált vadrózsafajt először írt le a tudomány számára, ezért annak hivatalos neve Géczi-rózsa lett.
Bár a Hortobágy Tiszához közeli részén még nem találták meg ezt a bizonyos rózsát, a Spanyolnátha második műhelytáborában töltött időnk alatt több vadvirág is kinyílik az ablak alatt. A békák kötetnyien lesznek, a vizet 35 fokosra hűtik és az utolsó este tanárok, tanítványok együtt pancsolnak a barna gyógyban, ami mozgásszervi, reumatológiai és idegrendszeri panaszokat is képes enyhíteni. Ha nem is célszerű sört vagy bort a medencébe vinni, azért mi kellően megrészegülve, örömittasan diskurálunk a csillagos ég alatt, és bár valószínűleg fel fog virradni a másnap, igyekszünk a lehető legtovább odázni.


Berka Attila
A könyvről még
2016. július 30.

A könyvet nem a gólya hozza az égből, az égen át, mert valószínűleg el se bírná. A könyvhöz vezető folyamat azzal kezdődik, hogy lelkünk egy szegletéből kinőnek a szárnyak, és repülni tanulunk gyorson, háton s mellen. A nap éget, a víz áztat, aztán, ha elfáradunk, feljön a hold, hogy a pillangópor elaltathasson.
A terep- és műhelygyakorlatokat naponta végezzük. Alázatunkra és szorgalmunkra nagy szükség van, de az se baj, ha az akaratunk is könnyen elérhető onnan, ahol tartózkodunk. Vagyis mélyen abban a kérdésben, hogy mikor jelenthetjük ki, kész van a mű.
De mi is ez a mű? És mi az, hogy kész?
Kiemelkedünk a gyógyvízből, beletörölközünk a kontextusba, és jól körbenézünk, hogy szavakat találjunk. Bizony, megkövülve nehéz lenne folytatni a munkát, haladni a könyv felé.

Amikor leülünk, hogy a bensőnkben ide-oda csapkodó lángnyelvek okozta hőt csökkentsük némi hideg itallal, meglepődve tapasztaljuk, hogy a félig nyitott helyiségben, sőt a fürdő teljes területén könyvünk borítójának alapötletét, apropóját keressük. Természetesen ugyanilyen lelkesek vagyunk séta közben, ahogy lenyűgöz minket a táj, vagy az előadóteremben, ahol kezdetben pimasz legyek meg erőszakos szúnyogok nehezítik a koncentrációt.
Váratlanul kétely merül fel.
Nem elhamarkodott, nem túl korai? Legalább addig várjunk, amíg mind érettek nem leszünk, amíg el nem fogynak a kérdőjelek. Ez mikor következhet be? Már ha egyáltalán van olyan, hogy egyetlen árva kérdőjel sem marad.

Amikor a sok apró részlet a helyére kerül, éppen úgy, mint a kirakósban. Ekkor a madarak körtáncot járnak csivitelve, énekelve.
Ez túlzásnak tűnik, hagymázas képzelgésnek.
Mintha a cél Petőfi lenne. Pedig Petőfi nem lehet cél, a mai világban tán nem is lenne felismerhető. Meg hát nem lenne jó, ha megint háború lenne, mert a sok emberhaláltól csak sóhaj lesz több, csak a sírás lesz hangosabb.
Akkor hát József Attila. Esetleg. Vagy mégsem.
Vagy mégis jó lenne Petőfi?
De hát van itt olyan, aki Petőfi akar lenni? Mindazzal, amivel jár?
Már a kérdés is felfoghatatlan.
És mi lesz akkor a könyvvel, a könyvig vezető úttal? A folyamatos és céltudatos tevékenykedéssel, a hangyaszorgalommal? A fárasztó terepgyakorlatokkal és a véresen komoly műhelymunkákkal?
Minden megvan, folytatódik tovább. Közben felmerülhetnek könnyű kis kételyek, de nehézsúlyú gárdisták vigyázzák az ösvényeket, amiken a könyvig lehet jutni. Bennük töretlen a bizalom, ők félszavaikra markolva kiállnak minden egyes szóért, még a betűkért is. Tudják és el is magyarázzák, miről lehet beszélni és miről kell hallgatni, vagyis miről kell beszélni és miről lehet hallgatni.
Azt is megmutatják, hogyan lehet Arany Jánost választani, ha már Petőfi Sándor ennyire nem vonzó. Magyarázat és mutogatás közben pedig olyan aprósüteményeket is megosztanak, amelyekbe beleharapván megjelenik előttünk, ahogyan a két lábon járó magyar avantgárd/posztmodern szétválik, s lesz belőle kétszer két lábon járó magyar avantgárd és magyar posztmodern.
A mű, a művek, ha szétválnak, elvész a könyv lehetősége, hiába az oly lelkiismeretes borítókeresés. Egységben az erő még mindig.
Csapatban. Egy csapat minden egyes tagja tanul a többiektől, ez pedig azért is fontos, hogy a kis szürke agysejtek mozgásban maradjanak.
Hiszen az élet a mozgás, mozgás nélkül nincs élet.

A könyv is életre kel abban a pillanatban, amikor valaki olvasni kezdi. Az olvasó sorról sorra sikló tekintete megmozgatja a betűket, a szavakat, azok pedig élni kezdenek.
Jó olvasóra is nagy szükség van. Nélküle ki veszi kézbe azt a gyönyörű könyvet?
Mert hát ez is nagy kérdés, hogy kinek is készül az a könyv. A nagy mű, igen.
A szimpla önkifejezés veszélyes dolog, könnyen értheti félre egymást író és olvasó, azzal pedig mindketten veszítenek. Transzformálni kell a művet általános érvényűvé, kisebb-nagyobb közösségeink számára ízlelhető, kortyolható s nyelhető, ezáltal valamiképpen nyomot hagyó formába.
Tehát ha lelkünk egy szegletéből kinőttek a szárnyak és megtanultunk repülni gyorson, háton s mellen, akkor csak annyi a dolgunk, hogy ne csak részei, hanem részesei is legyünk a világnak!


Vass Nóra
Szövegsors, szövegélet
2016. július 31.

Most lesz majd igazán érdekes, most, hogy már lezárult, most, hogy már külön, tőlünk független élete van. A táborban született szövegek sorsa immár leválik a tábor testéről, a szövegéletek sokféle irányba futnak tovább, nem feledve, hogy az origo egy és ugyanaz mindegyik esetében. Azonos születési hely és idő, majdnem azonos feltételek mellett, egyforma gondoskodás által fejlődtek, s majd utat törnek, vagy szivárognak, netán feledésbe merülnek, vagy jó talajra hullnak végzetük szerint. Egynémelyek hamar, korán, mások később teljesítik be sorsukat. Akadnak, amelyek csak eztán fognak megszületni, de táborhoz tartozásukat ők sem vehetik félvállról. A szövegsors és az élet természetes módon szövi be alkotója immár táboron kívüli életét. Mondhatni, négy nap nem a világ. A világ közepe számunkra azonban ezen a négy napon ott volt, ahol a műhelytábor, mert e négy nap sorsokról és életekről is döntött. Akkor, amikor a kezdetekről esett szó, amikor az egyéni alkotói életutak kötetek útjelzői által jöttek még közelebb hozzánk, amikor a műhelyfeladatokban bolyongtunk más világok között, többé-kevésbé belakva azokat, meglátva bennük azt, ami a mienk lehet és azt, amit el kell engednünk. A szöveg sorsában nem csak az alkotó sorsa, de mindenkié benne, azoké, akik négy napig együtt formáztuk, hogy aztán majd közösen mutassuk meg, mire is mentünk, ment-e előrébb, s ha igen, hogyan a mi világunk. Beteljesedtek-e az elvárások, megfeleltünk-e magunknak is, mi az, amit hazavinni érdemes, s mi az, mit teherként innentől kezdve már nem kell cipelnünk. Hogy könnyebb-e vagy nehezebb, nem tudható, mint ahogy az sem, hogy haszna kézzelfoghatóvá mikor válik — egy biztos, a négy nap kincseit együtt pakoltuk egybe, ki-mennyit vesz belőle, már saját dolog.

Azt írja Géczi János, itt mindenki kíváncsi mindenkire. Igaza van. A legfontosabb ez. Csapatban — teszi hozzá Berka Attila — „Egy csapat minden egyes tagja tanul a többiektől, ez pedig azért is fontos, hogy a kis szürke agysejtek mozgásban maradjanak. Hiszen az élet a mozgás, mozgás nélkül nincs élet.” Azt mondja a második nap reggelén Vörös István: „Géczi János finom intellektusát már a délutáni beszélgetésben is nagy csodálattal figyeltem, vagy ami még ennél is fontosabb, elképesztő emberismeretét.” Róla — mármint Vörösről — írja Székelyhidi: „Vörös Istvánnak kell békák és bogarak közt kijelölnie vízi utakat s mutatni, hol fürödjenek és táplálkozzanak a kíváncsi tanulógólyák. Az előadás alatt tulajdonképpen a Vörös-tenger nyílik meg, a vízfenéki sztrádán modern ledvilágítás is van, iszap helyett jól megalapozott, goethei értelemben vett, német minőségű aszfalt.” Géczi két nappal később mondja Petőcz kapcsán: „Káprázatos, mi minden részletre és összefüggésre emlékszik, nézem kétségbe esetten, segítségre várva, amikor a magam feladata ellátásához kezdek.” — majd kicsivel később hozzáteszi: „Nincs lehetőségem választani, tovább csakis Vörös István és Petőcz András nyomdokain haladhatok. Ahogyan nekik is volt fölvezetőjük. Beszélhetek bármiről ugyan, de annak kereteit megteremtette, fenntartja két pályatársam, s az együttlét tematikája.” Petőcz András megjegyzi „Ülünk a világ végén, vagy a világ kezdetén, egy medencében, jó meleg a víz, sört iszunk, okos, vagy éppen kevésbé okos dolgokról cserélünk eszmét.” Mindeközben folyamatosan kattogtak a gépek, Székelyhidi Zsolt, Vass Tibor és Rolek Tamara fotózott, Vass Levente és Somosi Zoltán a kamera mögött állt, hogy a szövegek mellett a Spanyolban majd képek is idézzék a hangulatot, rögzítsék a történést. Időnként, a legváratlanabb helyzetekben — előadás közben akár — felvillantak a mobilok is, hogy megőrizzék gazdáik számára a pillanatot, amelyből kifuthatnak újabb életrevaló szövegek. Most lesz majd igazán érdekes, most, hogy már lezárult, most, hogy már külön, tőlünk független élete van. Vajon beleszólhatunk-e? Ha igen, csak úgy és azért tesszük, hogy kitartson legalább még egy évig, a következőig. Ez csak rajtunk áll.

Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor

Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor Fotó: Rolek Tamara, Székelyhidi Zsolt, Vass Nóra, Vass Tibor