Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bibók Bea

A büszkeség hangja

Az osztály néma csendbe burkolózott, Sz. Préda pedig tágra nyílt szemmel várta a válaszokat, miközben a gyerekek leginkább egy össznépi fából faragott féreg módjára húzták meg magukat. Feszült csend uralkodott, majd a kémiatanárnő (fent nevezett Sz. Préda) felállt a tanári asztal tetejére. Kihúzta magát, méretes melleire ráfeszült az örökösen viselt buggyos ujjú piros selyemblúz. Gombjai mindig könnyűszerrel nyíltak szét akkor, amikor Préda tanárnő magyarázatok helyett hevesen énekelni kezdett. Termete és alakja ilyenkor leginkább egy operaénekeshez hasonlított. Olyanhoz, aki éppen gyűjti az erejét a nagyáriához, miközben ígéretes mellei táncot járnak, csípője ring, majd kihúzott testtartással neki kezd az előadásnak. Száját nagyra tátotta, nyelvét kiszélesítette, ízlelőbimbói átváltoztak nyálat okádó oázissá. Látszott minden foga, ott a bal felső hármasban egy jókora nagy tömés is éktelenkedett. Pólusai kitágultak, mondhatnám, az alkalomnak megfelelően szinte levegőért kapkodtak. Az osztály megfeszült és várta a mindent megváltó hangot, de előtte azt az elsöprő, orkánszerű levegővételt is, ami biztosította a kiadott egyetlen hang hosszát. Csakis egy magányos hangot, a heti adagot, ami tulajdonképpen az egyetlen élvezhető hang volt a héten, hiszen az osztálynak a túlélést jelentette a nehéz iskolai napokra. Sz. Préda alaposan megfontoltan, hangonként tolta be a fülünkbe Bartókot. Csak egyetlen hang volt hetente, a maga valójában, kiteljesedésében. Sz. Préda meg akart kímélni minket a hangok összegző hatásától, a zenétől, azt akarta, hogy Bartókot a maga nyers vágatlan valóságában, hangonként ismerjük meg.
Sz. Préda minden héten furmányosan ellopott egyetlen hangot, mondhatjuk, hogy kilopott és belopott. Bartóktól ellopta, hogy hangonként, lépésről lépésre az osztály fülébe belopja. Már a százhatvanhetedik hangnál tartottunk. Igen, Sz. Préda százhatvanhatszor felállt az asztal tetejére, százhatvanhatszor lopta be az osztály fülébe a C-t, D-t, fisz-t vagy disz-t. Az osztály minden héten feszülten várta a pillanatot, a srácok fogadásokat kötöttek arra, hogy ezen a héten egy magas C-t, vagy netán G-t kapnak majd. Ám most nem ez történt.
Sz. Préda az óra közepén megkérdezte az osztályt, van-e köztünk olyan diák, aki büszke valamire. Az osztály csalódottan morajlott, mert a százhatvanhetedik hangra kötött fogadások váratlanul értelmüket vesztették.
Sz. Préda nem tántorodott vissza:
— Büszke vagyok a melleimre, büszke vagyok arra, hogy remekül kézimunkázom, és hogy remek anya és feleség vagyok. Büszke vagyok arra, hogy kerékpárversenyeken veszek részt és egyáltalán nem számít, hogy az utolsó legális befutó vagyok. Talán a legbüszkébb arra vagyok, hogy illegális bartóklopó vagyok, és hogy nekem van a legnagyobb lopotthang-gyűjteményem, ami miatt már a nevemet is jegyzik.
Majd kihúzta magát az asztal közepén, arcára kiült az áhítat és belekezdett a százhatvanhetedik hangba. Sz. Préda nagy átéléssel énekelte a heti egyetlen hangot, benne minden büszkeségét. Most éppen Bartók D hangját, amiben megsemmisült és újjászületett, vele mi is, akik ugyan a fogadásokat elvesztettük, de megszerettük a megvágott, ám mégis vágatlan Bartókot.