Spanyolnátha művészeti folyóirat

Köves István

E. Satie mondja a lecsapott zongorafedélre támaszkodva*

Alig hihető, mennyire sokféleképpen vagyunk boldogtalanok.
Tíz esztendőt vénült csak e század, s magányom újra a régi:
messze röpdös már szívemtől a svájci angyal, a pokol-kénkő-szagú.
Micsoda név, Stefi Geyer! De minő hév, tűz szerelemre és árulásra,
csoda, ahogy idelopta, csempészte, ravaszkodta ezt a
porcelánszemű ifjú barbárt, ki, szavamra, kemény fickó,
vibráló fitos orrát legjobb lenne megcsavarni!
Dölyfös rabló! S délelőtt még milyen szerény volt:
… ha nem lenne ellenére … ha megengedi …
s délután háromkor a l’Hotel des Modes-ban már hódító hun
a kapuk előtt, mit előtt, a kapukon belül:
… aki ma nem ért, holnapra biztos megtanul becsülni …
Oh, Istenemre, hát nem elég csapás nekünk
fehér selyem buzi sáljával Igor?!
Jöhetett volna valamivel később, lehetett volna
átkarolható fiam is ez a vézna hongrois,s mily jól mutatna
az összhangzattantörténeti könyvekben ily fejezetcím:
I. Stravinszkij — Eric Satie — Bela Bartok …
Most mit tegyek? Írjak? Minek? Mennyi lehet még nekem hátra?
Tíz-húsz év? Sok is, kevés is. Stefi már elhagyott,
enyém sem volt egészen, ígérte magát, rafinált kokott, s közben …
de jobb is így, ezt vissza már csinálni nem lehet,
él, zongorázik, zenét szerez, kétségtelen, nyakamra ül.
Csak nézem mereven, mosolytalan, mint aki jövőbe lát.
Nem, nem néz keresztül rajtam, de mögém tekint.
Már megint érzem, elröppen ötven év, végéhez hajlik a század,
s nem rólam, csak erről a hongrois-ról ír mind, aki nem rest!
Lábjegyzet lehetek majd az évfordulóján: ő találkozott itt velem,
s nem én vele. Rohadt egy március! Hát tavasz az ilyen?
Miért tűri ezt az Isten? Merde, Bela, merde!

*Ismeretlen feladójú levél Sz. Préda még feldolgozatlan hagyatékából