Spanyolnátha művészeti folyóirat

Karacs Andrea

SPN Tábor 2016 — Műhelynapló

A Citrix nem futtatta le pénteken a Database fájlokat. Így a le nem generált Manual Journal Entryt nem lehetett posztolni, pedig hát a PandL effektje...

Még délelőtt hívhatnak a munkahelyemről. Aztán négy napig csak magyarul fogok beszélni.

Vakmerőnek tűnő dologra vállalkozom, magammal viszem az öt- és hétéves lányaimat. Az ötlet nem az enyém, pontosabban, másokra foghatom. A közeljövőben megjelenő, ’A megvénhedt Isten nyomában’ című antológiánkról tartott (mert ha már irodalomszak helyett marketingen végeztem, ezt így bele kell írnom), szépírókörös megbeszélésen panaszkodtam, mennyire szeretnék elmenni a táborba, de a gyerekek miatt nem teszem. Akik már belekóstolhattak az előző évi családias hangulatba, lelkesen biztattak, miért ne. Petőcz András, aki néhány irodalmi estünkön már találkozott a lányokkal, szintén bólintott, velük bevállalhatom. Pláne, mert e néhány találkozáskor mindig lerohanták verspróbálkozásaikkal a — gyerekkönyvekben vízilovakat röptető és sámánokat táncoltató — mestert.

Mama és Papa meglátogatásával összekötve a programot, a szülőfalumból indulunk. A két település közötti alig hatvan kilométert lassan, de nagy önbizalommal tesszük meg. Félútig tíz kilométerenként járművet váltunk, hogy közben húsz perceket rápihenhessünk a következő nagy átszállásra.

Nem tartom a közlekedési rendszer gyengeségének. Inkább misztikus. Valami olyan helyre megyünk, ahol négy napig csak magyarul fogunk beszélni.

A karcagi vasútállomáson csak mi szállunk fel az üres buszra. A lányaim összevesznek egy ülésen. Hangosan megszámolom, hogy hány közül választhatnak, majd kipróbálom az egyetlent. Nem érzem különlegesebbnek, mint amilyen a többi negyvennyolc lehetne. Megállapítom, hogy felnőttem. Mivel azért hiszek, mindhárman arra a bizonyosra kuporodunk. Szerencsére a ‘negyven fokban működik a légkondi’ reménytelensége hamar szétválaszt minket. Újabb és újabb felszállók érkeznek. Mintha mégis laknának emberek arrafelé, ahol négy napig csak magyarul fogunk beszélni.

Bedöcögünk Tiszaörs-fürdőre. A panzióhoz közeledve feltűnnek az ismerős arcok. Lassan mindenki a helyére kerül. Az utolsó táborfoglalók között berohan Buborék, a bohókás kutyus, megnyugszom, ez tényleg családias.

A nyitóelőadáson Székelyhidi Zsolt úgy boncolgatja a különböző műfajú, stílusú versek egy kötetbe rendezésének, illetve szétszedésének kérdését, ahogy a saját agykattogásaimat szoktam hallani. Már ekkor tudom, jó helyre jöttem.

Majd Vass Tibor következik, aki könyveket pakol, pakol és pakol. A saját könyveit. Annyi könyvet pakol elő, hogy szégyellem magamat, amiért még csak az első kötetemmel szarakodom. Majd mesél, mesél és mesél, könyvről-könyvre. Felolvassa a legelső versét is, amit ma már nem írna le.

Kissé abszurdum, ahogy egy írótábor naplójában írom le, hogy nehéz megfogalmazni, de hát nehéz megfogalmaznom azt az érzést, ahogy két évtizednyi tapasztalatot megoszt velünk is, akik csak pár éve kezdtünk irogatni. Hogy mégse bukjak meg, úgy tudnám ezt kifejezni: köszönjük.

A második napon Vörös István olyan logikusan felépülő, pontokba szedett előadással indít, ami az én, számokhoz szokott, fejemhez is közel áll. Lelkesen jegyzetelem, hogy mikor van készen úgy általában valami, mikor a vers, honnan tudhatom, hogy elkezdtem írni, és mikor azt, hogy befejeztem.

Feladatokat is kapunk. Köztük azt, hogy Lautréamont gróf után szabadon alkossunk a „szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon” idézethez hasonló, szépség- meghatározásokat.

Képzeletben összegubancolok egy teamécsest egy tollbetéttel, majd kompozíciómat elhelyezem egy víztartály tetejére. Mert szerintem ez igenis szép.

A negyedórás pisiszünetben Germán Ágnes összedob egy kötetre valót. És ezzel nincs vége, valahonnan (csak az Ági teljesítménye miatti ámulattól nem emlékszem, hogy kitől) érkezik az ötlet, hogy a sorok összekapcsolhatóak kortárs szerzőtársakkal. A szépségfogalmak és a nevek felváltva röpködnek.

Miközben az ebédre várunk, Molnár Zsolt megtanítja a lányaimat szkanderozni. Majd határozottan a fejükbe vési, hogy ha visszamennek az oviba, minden gyereket ugyanígy meg kell tanítaniuk, és elmondaniuk, hogy ezt ők Zsébácsitól tudják.

Aznap Buborék helyett Zsébácsi kapja a maradék rántott húst.

A kora délután az egyéni konzultációk ideje. Géczi Jánossal az előre átküldött verseimet elemezgetjük. Mindegyik javításnál elmondja, hogy azt általánosságban miért úgy célszerű, így észrevételeit a többi írásaimnál is hasznosíthatom. Majd rávilágít arra, mennyit jelent, ha csak játszva a meglévő szavakkal, azok sorrendjén változtatok. Már-már ijesztő az az emberismerete, amellyel egyből tudja, egy-egy szócsere után miért lesz jobban enyém a saját versem. A lelkesedésem egy labdáért ugráló, kétéves puli-pumi keverékéhez lehet hasonló. Talán mert fekszik belőle egy példány a lábunk alatt.

Beszélgetünk még írást kiváltó traumákról, költői stílusokról, outsider szerepből eredő előnyökről is, pedig a táborleírásban nem is szerepelt, hogy a szépírás-konzultáció mellé extraként önismereti tréning és pszichoterápia is jár.

A gyerekeim már pizsamában figyelik Vörös István és Géczi János közös felolvasóestjét. Elbóbiskolás után felviszem őket az ágyukba, és a szobaajtajukat nyitva hagyva a lépcsőházból hallgatom a további verseket. Kétszer még felállok a lépcsőfokról, megnyomni a mozgásérzékelés miatt automatikus megszűnő világítás kapcsolóját, majd rájövök, hogy ez sötétben még jobb.

A szobába visszavonulva két feladatot végzek egyszerre, Géczi János javaslatára Kemenczky Judit verset olvasok, amiből Vörös István házijaként montázst készítek, összeillesztve egy másik költő írásával. A Jézusról elnevezett Avilai Szent Teréz szerelmének hangulata Borbély Szilárd költészetét juttatja eszembe. Meg is van, Az inkubátor tökéletes lesz. Az éjszakai órákban a két versnek önmagában is kissé ijesztő a hangulata, nemhogy összecipzárazva. Ollózni kezdek, csecsemőt szülök “színtiszta folyékony vérből”, hogy inkubátorba tehessem “kifürkészhetetlen mélységbe merülő, vérszínű virágokkal”.

A következő délelőtti előadás első felében Petőcz András a Jelenlét folyóiratról mesél. A kapcsolódó sztorikat kb. másfél éve, egy JAK-rendezvényen hallottam tőle először. Bevallom, irigykedem, amiért nem velük együtt voltam egyetemista. Bár szerintem akkor is a Közgázra jártam volna, amit akkoriban Marx Károlynak hívtak. Nem tudom, bevettek volna-e a csapatba.

Ebéd után Vörös Istvánnal konzultálok, aki mosolygós türelemmel kezeli, ahogy két vers között felállok egy kakitörlésre.

Megtisztelő, ahogy egy képversemre reagál, elő is kotrom, hogy mivel szenvedek már több mint féléve. Végre be fogom fejezni. Meg még jó néhány félbehagyottat. Bár neki nincs kutyája, de ugyanolyan lelkesedéssel állok fel az asztaltól, mint előző nap.

Direkt úgy iratkoztam fel az egyéni konzultációkra, hogy Petőcz Andráshoz mehessek utoljára. Előtte főzök egy-egy kávét, és valóban úgy érzem magamat, mint mikor a szerencsepróbálásból hazatért fiú osztja meg, merre is járt. Négy félév Kodolányis kurzus után nem a verseim elemezgetése a fő cél, hanem hol is tartokról, merre is továbbról beszélgetünk.

Késő délután újra összegyűlünk, hogy András egyik feladatának megoldásait elemezzük. Orosz Adél remekel. Az ellenkező nem szerepébe bújva napjaink férfitípusának levélmintáját jeleníti meg. A jelenlévő férfiak elképesztő lelkesedéssel dicsérgetik, mennyire élethű lett. Mi nők pedig ’ez sajnos tényleg hiteles’ sóhajjal, csendben ismerjük el a szerzőt.

Az esti felolvasások sorát a Jelenlét Szépírói Kör folytatja. Mesterünk után sorban következünk.

Orosz Adél temetői történetet olvas, Germán Ági hozza a mérnöki nyelvezetű erotikát, Molnár Zsolt Istenes-leveses verse egy irodalmi estünkre repít vissza, Nagy Izabella Őrült versét nem lehet elégszer hallgatni, Rózsa Bogi meg vodkás-xanaxos narancslével kinyírja az anyját.

A saját időm egy részét átengedem a gyerekeimnek, és néhány bevezető mondatban megpróbálom elhitetni a hallgatósággal, hogy tényleg nem én erőltetem.

A késő estét hármasban töltjük. A ‘Nád a házam teteje’ leges-leges-leggyorsabb változatát követő fürdetés és altatás után az ágyamon lévő, békás gumimatracra hajtom a fejemet. Mivel anyukaként most nem a helyben zajló Activity partyt, hanem a pár méterrel távolabb lévő esti fürdőzést hagyom ki, csend van. Azt hiszem, elfáradtam.

Pedig még nincs vége, a zárónap előadásán Géczi János sorra hozza elő az érdekes, és hozzám közelálló témákat, ’Száll a kakukk fészkére’, társadalom szülte lelki betegségek, naplóírás, na meg képversek. A Vadnarancsokat meg úgy adjuk körbe, hogy szívünk szerint mindannyian azonnal lenyúlnánk.

És persze — mielőtt a naplóolvasó azt hinné, hogy egy percre is lazsálunk — ismét megkapjuk a helyben elvégzendő és házi feladatokat.

Közben sajátos büszkeség tölt el, ahogy a mellettem ülő lányom az előadás alatt a mamájának wc-tisztító vegyszert ábrázoló képet hímzett. Egy szív és egy csillag között, merthogy Mama úgyis szeret takarítani. Javaslom neki, hogy mutassa meg a jelenlévőknek, azzal a kérdéssel, elég avantgárd-e.

A buszunk később indul. Hosszas búcsúzkodásokat és integetéseket követően a Vass családdal maradunk a szálláshelyen.

Nóra még dolgozik. Korábbi rendezvényszervezési munkáimból jól ismerem, milyen, amikor már mindennek vége, de az ember még egyeztet, elszámol, lezár.

Tibort rábeszélem a hűtőürítéskor előkerülő maradékainkra, mert cipelni nem akarom, kidobni sajnálom. Legkönnyebb dolgom az anyám házi baracklekvárjával van. A lányok pedig felkérik a nagyi utolsó híres mézes puszedlijének elpusztítására. Mikor már nem hallja, a ’Tibi bácsi üzeni’ kezdetű, továbbítandó mondatot kiegészítem, az ’egy József Attila díjas költő’-vel, hogy Mama még jobban örüljön.

A buszunk megérkezik, az ülésünk megvan. Rövid, csendes vita után a kisebbik átengedi a nagyobbiknak. És aztán jön, amire nem is számítok. A Bizonyos előtti ülés karfájának aljára ragasztott, megkövesedett rágógumi egyértelművé és bizonyította teszi, hogy ugyanaz a busz, és ugyanaz az ülőhely.

Hogy a porszemmé zsugorodott, anyai lelkiismeret-furdalásomat is megszüntessem, megkérdezem, hogy ugye nem baj, hogy ehelyett nem..., és gyerekbarát nyaralási alternatívakat sorolok. Amire megkapom, hogyan képzelhetem, hogy bármi jobb lett volna, mint egy ilyen Kaland.

A buszunk pontosan érkezik a karcagi vasútállomásra. Az átszállási időnk kicentizett, négy perc. Püspökladányban az érkező és továbbinduló vonataink vagányai egymás mellett vannak, hogy aluljárózás nélkül, max. ötöt kelljen lépnünk, a peronon lévő padra nincs időnk leülni, mert egyből szállhatunk fel oda, ahol fázunk a légkonditól.

Mintha négy nap alatt változás történt volna. Attól tartok, ezt nem mi csináltuk, mármint ez nem a mi műhelymunkánk eredménye.

De valamit csináltunk, az biztos! Négy napig csak magyarul beszéltünk, mi több, irtunk.