Spanyolnátha művészeti folyóirat

Podmaniczky Szilárd

Vegyibeszéd

Megállt, hogy elmerengjen
s kinyissa szíve ablakát
a gyorsuló atomnak.

Amit ott látott, feledni képtelen
a tél a nyár az ősz s a tavasz
egymásba hálva járt
a föld nem fordult tengelyén
s az idő sem szabta meg
miből szülessen test
és kivel fogjon kezet a halál.
Időtlen pillanat
mely vissza ezért sosem tér
csillag nem született
a száj nem beszélt
a gondolat forgott szüntelen:
miféle lét az
mely nem terem s el sem vész
nincs bikajegy nincs szűz
és a kérdés sincs
ki vagy s merre mégy.

Pedig a ruhád ugyanaz volt
mackó, zokni, kötött pulcsi
mégis más lett a zaj
más a feleség
ki az utcán került a mandula körül
és nem volt mitől féltened.

Eddig tartott
holott folyt az tovább
az égben párás fény derengett
a fű zölden ült a fal tövén
s minden virág helyet talált
az ablakodra nyíló körmenetben.

Angyal lettél
része a nagy titoknak
fehér lepkeszárny
melyről a föld hordói gurulnak.

Nem ér véget soha
most már mindig így marad
folyjon vér, bor
vagy nedves szódara.

Lekapcsolták a halálod.
Ezt jobb ha belátod.
Minden cél
mit a szenvedés teremt
hit-szeretet-megbecsülés
szivarfüstként száll a szembe
s közben megszűnik a tulajdon név.

Mert közted és a világ között
nincs ellentét
nem hív versenyre
hogy lemaradj
egy vagy és száz, ötmillió hét
kapor, gyömbér, retek
ablak a falnak
folyó a medernek
a levegő száll a madárban
a füst építi a kéményt
a fa teremti a baltát
s a szenvedély azért tör rád
hogy veled elpusztulhasson.

Minden jól van
és sehogyan sincs.
Csak a gondolat szabad
mely nem bírhat szóra
— jól vagyok
gondoljátok újra
amit most gondolok.