Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fekete J. József

A kocsonyába fagyott királyfi

Egisto Tangot 1937 októberében meghívta a Moszkvai Nagyszínház, illetve a Bolsoj Balett, hogy húsz évvel a Fából faragott királyfi előadását követően vezényelje el náluk is a Bartók-darabot. A hónap vészjóslóan kezdődött, Franklin D. Roosevelt chicagói karanténbeszédével, amelyben kifejtette, veszélyben vannak a civilizációs értékek, az ököljog és a rémuralom egyértelműen nemzetközi veszélyforrás. A moszkvaiak, meg a berliniek magasról tettek erre a nyilatkozatra, és a művészi kötöttségekre is. Az olasz karmester nem Bartók balettjével szembesült a Bolsoj társulatában, hanem valami egészen mással. Már a balett címét is megváltoztatták, de a rendezést és a szövegkönyvet sem Balázs Béla jegyezte, hanem, miként az idei, legfrisebb kutatásokból kiderült, egy Sz. Préda nevű plagizátor, aki ráadásul a balett zenéjét is meghamisította. Tehette, hiszen akkoriban másra figyelt a világ.
Igaz, a balett is a korszellemet ráncigálta (oroszlán)farkánál fogva.
Balázs és Bartók Királykisasszonya nem a napsütéses délelőttbe lépett ki az előadáson, hanem az éjsötét erdőbe, ahol indák, illatos lonc és kökénybokrok csapdájába esve szabadulásáért fohászkodott. A természet Tündére valami rejtélyes oknál fogva halogatta a Királykisasszony kiszabadítását a kezét-lábát bénító szorításban tartó indák, a bőrét kivérző tövisek közül, így könnyű prédájává vált az arra kóborló Királyfinak, aki mintegy mákonyos álomban tette magáévá az ifjú, a természet bilincsébe verten is kívánatos ifjú hölgyet.
A jelenetet mély lihegés, és az egész színpadot beborító görögtűz zárta le. A zenekar lassan éledezett, innét egy hegedű, onnét a hárfa, nyivákoló klarinét, de még a cimbalom is, mintha vihar tépné húrjait. Előbb a proszcénium világosodott meg, ahol a Királyfi lovagolt szamárháton. Egyfajta büntetés lehetett ez számára, de még nagyobb, amikor az erdő mélyén találkozott a korábban engedékeny és gerjedelmére rájátszó Tündérrel, aki most igazán kíméletlen vele szemben, békává változtatja. Persze görögtűz, magnéziumvillanás, új jelenet.
A Királykisasszonyt a hajnali ködben leeresztett várhídon penderítik ki a birodalomból, őt is szamárháton, a csecsemőjét udvarhölgye cipeli és csitítja, mert eget zengetően visít (szelepes kürt, piccolo szordínója, üstdobok sötét dübörgése), fityeg az ivadék a dunyha méretű pólyában. A vékony lábú csemete kopasz fejének homlokán egy ősz tincs húzódik. A szemöldökei a füléig érnek, a keze fején leprás folt. Egyik percben csecsemő, a másikban vénember — a törvénytelenség fia. Az Antikrisztus — mondták az udvarban, amikor szélnek eresztették a Királykisasszonyt a porontyával, aki cél nélküli vándorlása során megállapodott Miskolcon, ahol a Tündér szerint a kocsonyafesztivál enyhítheti majd soha nem óhajtott és soha nem vállalt félrelépésének lelki következményeit.
A kocsonyafarsang valóban fölszabadító élménynek bizonyult. Az udvarhölgy, egyben dajka a piacon az Életművész Ellátóban váltogatta az unicumos poharakat és a söröskorsókat. Az ifjú Antikrisztus orrából a dajka karjára folyt a takony. Eközben a Királykisasszony a kocsonyák közt téblábolt, majd egy fülsiketítő crescendo után a kocsonyába merevedett béka könyörgő tekintetébe akadt a szeme.
A színpad világítása lassan kihunyt, a zenekari árokban az Ördög nehezen, súlyosan lélegzett, mintha békát nyelt volna. (Brácsák és bőgők tremolója, üstdobok halk szívverése.)