Spanyolnátha művészeti folyóirat

Putz Orsolya

A disznóvágástól a mennybe repülésig
Hajnal József Mákdobáló című kötetéről

Hajnal József: Mákdobáló

Hajnal József: Mákdobáló, Hirfor Kiadó, Miskolc, 2017

„Semmiféle kitérő nem volt a négy ember életében, minden olyan megállíthatatlanul robogott, mintha csak részesei, apró szereplői lennének valami nagy processzusnak. Csakhogy nem álmatag figurái, vérszegény, sápadt alakjai, félőrült közreműködői vagy fáradt árnyai az idevetődő fénynek. Ellenkezőleg. Úgy tűnt, szorosan tartoznak nem csupán egymáshoz, hanem ehhez az avítt, varjúföldi világhoz egyaránt. Mit tudtak ők arról, hogy nagy dolgokat visznek véghez vagy kicsik seregét? Izzadtak, amikor a dolog izzasztó volt, bámultak, amikor az idő, a táj vagy az állatok kirukkoltak valami meglepővel. Akár azt is hihetnénk, hogy a külvilág nemhogy belépni, de bekukkantani sem tudott ebbe a szépséges, hajnalkavirágokkal lefüggönyözött verandás térbe.” — ez a néhány sor akár a Mákdobáló esszenciája is lehetne, hiszen a regényben a rendszerváltozás előtti és utáni magyar falu élete elevenedik meg. Hajnal József virtuóz leírásainak köszönhetően az olvasó a falusi mindennapok kellős közepén találja magát: látni véli az eldugott kis tanyasi iskola osztálytermét, hallja a disznóvágáskor visító malac hangját, érzi a temetésen részegen éneklő férfikórus alkoholos leheletének szagát.
Egy letűnt kor lenyomatát őrzi a könyv, egy olyan világét, amelyet a fiatalabb generáció nehezen tud elképzelni. Jakab András és családjának mozaikszerű történeteiből egy olyan világ sejlik fel, ahol az emberek csak titokban, egy katonai repülőtéren szerezhettek be színes tévét az oroszoktól, cserébe egy szőnyegért; ahol felsőbb pártutasításra télen búzát vetett a falu népe; ahol a gyerekek nem értették, hogy a félig ülő-félig álló, azaz éppen a felkelést szimbolizáló bronz Lenin miért van kabátban. A hétköznapi emberek hétköznapi életének bemutatása közben olyan kérdések kerülnek középpontba, mint a totalitárius hatalom működési elve, az emberi természet brutalitása, az elit műveltség és a paraszti kultúra viszonya, illetve a társadalmi-történeti változások hatása a közösségekre.
A könyv anekdotikus történetek láncolata, amelyek központi figurája Jakab András. Minden szál tőle indul és hozzá fut be: a történetek az ő életét meghatározó események és szereplők köré épülnek. Téved azonban, aki ezek alapján azt gondolja, hogy a Mákdobáló dokumentum- vagy családregény. A szerző nemcsak hiteles korrajzot ad a rendszerváltozás előtti és utáni falu világáról, hanem bepillantást enged a szereplők legintimebb szférájába is: az apró lelki rezdüléseikbe, tetteik motivációiba. Ugyanakkor el is távolítja az olvasót a leírás tárgyától. Falusi gyilkosságokról iróniával, már-már szatirikusan ír. Azt, ahogyan egy férfiak közötti szóváltás dulakodásba, majd verekedésbe, végül késelésbe fordul, hétköznapi banalitásként kezeli. Teszi ezt annak érdekében, hogy annál kiélezettebben rajzolhassa meg a kontrasztot a meggyilkolt férfi szerelmének tragédiájával.
A belevontság és az eltávolítás határozza meg az egész könyvet. A beszélő egyszerre van jelen a falu világát kiválóan ismerő, és ahhoz érzelmileg sok szálon kötődő mindentudó elbeszélőjeként, akit Jakab András alteregójának is tekinthetünk. Ezzel párhuzamosan úgy jelenik meg, mint a bemutatott közösség felett álló, a szereplőknél sokkal szélesebb látókörű, az eseményekkel szemben rendkívül kritikus elbeszélő. A közelítő-eltávolító technikát szolgálja a fejezetek változatos hangvétele, műfaji sokszínűsége és a leírásmód is. A szerző le sem tagadhatná, hogy a publicisztika világából érkezett, sőt az újságírói habitust és műfajokat tudatosan keveri úgy, hogy a fragmentumokból végül egy izgalmas kavalkád áll össze. „Mondathajók merültek el az általa kiterített szövegtenger Bermuda-háromszögében.” Egy olyan szövegtengerében, ahol a fejezetek nem a megszokott módon tagoltak, hanem itt-ott felbukkan egy-egy tudósítás, máshol a történet egy újságcikk-leaddel kezdődik, van olyan fejezet, amelyben a hagyatékból előkerülő papírfecnik üzeneteiből áll össze egy szerelmespár vallomássorozatává, de a betűtengerben SMS-ek és naplórészletek is helyet kapnak. Az utolsó fejezet pedig a mágikus realista elbeszélésekre játszik rá azzal, hogy a szereplők az égen táncolnak, ahová a főhős egy óriási ventilátor segítségével jutott, 2034-ben. Az égi randevú során a könyvben addig felbukkanó összes szereplő felvonul, mint ahogy az egy rendes színpadi mű lezárásához illik — ha már az első fejezet címe az, hogy Nyitány. A műfajoknak ez az arzenálja csak egyfajta érdekesség lenne, ha nem egészítené ki egy egészen egyedi nyelvi világ.
A könyv által teremtett univerzum legmeghatározóbb eleme a nyelv, a beszéd. A szavak központi szerepét tükrözi a könyv mottója is: „Ez az üzenet főként a benne lévő szavak miatt fontos.” (Google - Gmail, 2012) A beszéd tárgya sokszor háttérbe szorul, elsőbbséget adva a nyelvnek. Ezzel egyrészt a szerző azt demonstrálja, hogy hivatásszerűen a nyelv mestere: azzal keresi a kenyerét, hogy a betűket és a hangokat egymás után helyezi. Tehát életét a nyelv és a beszéd határozza meg, így a könyvében nem is lehet más a tét, mint a nyelv — életre-halálra. Másrészt 300 oldalon keresztül a magyar nyelv elképesztő gazdaságával szembesíti az olvasót. Kimeríthetetlennek tűnik a nyelv formájára és szemantikájára épülő nyelvi játékok tárháza: „Megbénultam. Ott álltam két ajtó között, habozva, mint egy jó mosószer.” vagy „Mostanában kiszárad hamar a bőröm (a torkomról nem is beszélve, úgy is, mint egyoldalú párbeszéd,) valami jobb zsam kellene. Ha van bal zsam, rendszerváltás ide vagy oda, akkor lennie kell jobbnak is.”
A nyelv központi szerepe expliciten is megjelenik: a szereplők és az elbeszélők gyakran utalnak rá. Amikor Péntek András a Posta kiváló dolgozója címet veszi át, az elbeszélő megjegyzi, hogy a szpíker angolosan ejti a nevét. Később hozzáteszi: „Közben szólt a taps, udvariasan, de erőteljesen, mondaná egy szpíker.” A Cetlik, botlik 2. című fejezet bevezetője egy szpíkertől származik: „Hölgyeim és Uraim! — így a szpíker, a moderátor, a tudáselosztó. — Az első részből megtudhattuk, hogy Jakab és Kornél egy szerelmespár, az előbbit nyírják a munkahelyén úgy politice, az utóbbinak tönkrement a házassága, nem mintha az előbbivel ez nem történt volna meg, a nő folytonosan aggódik, ám a férfi is igen.”
A szereplők a hétköznapi élet legalapvetőbb szintjén szembesülnek azzal, hogy a nyelv milyen fontos hatással van életükre, pontosabban arra, hogy ők hogyan identifikálják magukat, illetve mások hogyan szólítják őket. A nevek kitüntetett figyelmet kapnak a regényben. Egyrészt, szinte senkit nem a születésekor kapott nevén említ az elbeszélő, amire mindig csak idővel ad magyarázatot. Így az olvasó először összezavarodik, mert a név, a nyelv és a konvenció hatására azt gondolja, Kornél férfi, miközben Kornél a női főszereplő. Később azonban kiderül, hogy „Kornél neve azért volt Kornél, mert az apát — az apjukat —, H. bácsit Kornélnak keresztelték, egyébként Hubának szólították. Így kapta Kornus a férfinevet, egyébként Kornéliát írtak eredetileg a keresztlevelébe. Dianának, viszont az Emma nevet kanyarították be megszületésekor az illetékes rovatba, ezzel ellentétben úgy hívták, ahogyan nagyapa ajnározta.” Másrészt a falusi ragadványnévadás szokásának külön fejezetet szentel a szerző, amelyből kiderül, hogy a falusiak miért nevezték Tyúkszar Rozinak, Bégatóninak és Fiam Kálmánnak a falu egyes lakóit.
A falu nyelve nemcsak a személyneveknek, hanem a tárgyak megnevezésére szolgáló tájnyelvi szavaknak köszönhetően elevenedik meg. Ez a gesztus se nem mesterkélt, se nem archaikus, hanem épp ellenkezőleg, általa válik élővé a történet. A szöveg olyannyira élőnyelvi, hogy az olvasónak az az érzése támad, mintha nem is olvasná a könyvet, hanem hallaná. Mintha filmet nézne, ahol hol a narrátor szólal meg, hol a szereplők beszélgetnek, miközben peregnek az események. Ez ismét kettősséget eredményez. A nyelvnek egyszerre hangsúlyos az írásbeli megjelenése, hiszen a hatást éppen a leírt nyelvi alak váltja ki. „Árgus szemekkel kémlelni a fejleményeket, megszokott lecke mindenkor a hatalom (str)éber őreinek.” És egyszerre kap szerepet a történetmesélői attitűd által kiváltott élőbeszédi hatás. „S a társadalomlélektani folyamat origója, a maga ötletességével és praktikumával, mondanom sem kell, emberünk volt.”
Mákdobáló. Ki vagy mi az a mákdobáló? A mák motívuma kétszer jelenik meg a regényben, látszólag nem hangsúlyos helyeken és terjedelemben. Egyszer Jakab nagymama tanítja az unokáját, hogy a démonok elijesztésére mákot kell kiszórni az udvarra. A rossz szellemeket egész évben lefoglalja a mákszemek felszedegetése, így távol tartja őket az emberektől. A másik helyen Lydike tanító néni tanítja a gyerekeket az űrmérték fogalmának megértésére úgy, hogy mákot szór a hengerekbe.
A mák apró szemű növény. A sok aprócska szem együttesen alkotja az egészet, akárcsak a fragmentumszerű történetek a könyvet, az egymás után következő jelentéktelen vagy fontos epizódok az ember életét. A mákot, ha megszitáljuk, ki tudjuk válogatni, mely szemek maradjanak fenn, és melyek hulljanak alá, ahogyan az idő is megrostálja az emlékezetünket, a szerző pedig a történeteket. Hajnal József első könyve arról tanúskodik, hogy a szerzőnek kiváló érzéke van a mákdobáláshoz, és virtuóz módon képes kezelni a szemeket. Az olvasó pedig abban bízik, hogy maradt még mák a raktáron…