Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szénási Miklós

A halál nyara

A hajó bukdácsolt a vízen. Emelkedett, aztán süllyedt, kíméletlenül sodorta az ár, lódult a part felé, de mielőtt nekiütközött volna, ismét távolodni kezdett. Odüsszeusz szíve nagyot dobbant. Próbálta megvetni lábait a fedélzeten, kapaszkodott elszántan. De ezt a kis lélekvesztőt nem ilyen viharokra tervezték. Az árboc hamar derékba tört, az orgonalevél vitorla a mélybe hanyatlott. A szárnyától megfosztott légy utolsót sóhajtott és ahogy a fiatal Pásti szürke Ladájának kerekei elhagyták a pocsolyát és kifordultak a Mezősi utcáról az ősök kedves madaráról, a Sólyomról nevezettre és kicsapott e barna, helyi tenger medréből és visszatért ismét, eltűnt a hullámok olajos foltjai alatt.
Az admirálisok átérezték e pillanat nagyszerűségét, magasztos voltát. Talpraugrottak és tisztelegtek a hősi halált halt tengerész előtt. A hajótestet képező korhadt fadarab, mely korábban még a kerítés része volt, ugyan újra előbukkant a mélyből, de a kisebbik fiú édesanyja megjelent az utca végén, hunyorgott, aztán elkiáltotta magát:
– Pityóka, azonnal gyere ebédelni! – és kézjelekkel adott nyomatékot e kérésnek.
– Délután mi lesz? – szólt utána a másik, hogy a kicsi az anyai parancsra lassan elindult hazafelé.
– Ha engednek nagyanyádék, mehetnénk a kertbe, Labanc Miskához. De úgysem fogják hagyni, te meg nem mersz majd kiszökni.
– Akármikor mehetünk – vonta meg vállát a másik admirális. Hirtelen úgy érezte, oda mindaz, amiért érdemes élni. Légy terem ugyan a kertben és forgács is akad elég, pusztulhat flotta tucatszám e szűk és aszfaltozatlan utcán kiadós esők utáni tengeri csatázásaik során, de az igazsággal, ezzel a láthatatlan sárkánnyal hiába küzdene. Nagyanyja tényleg nem fog rábólintani, hogy kiszökjön, s idegen kertekbe osonva múlassa idejét. – Semmi keresnivalód más birtokán – mondaná, ha kérné, most az egyszer engedje már. – Mit szólnának hozzá, ha látnák, hogy bemászol, micsoda istentelenséget akarsz művelni ott? Ha kíváncsi vagy arra, milyen a Labanc Miska bátyád kertje, csengess be hozzá, ha otthon van.
Azt már nem, hessentette el e rémképet Mimus admirális. Lelki szemei előtt életének utolsó percei peregtek ördöngös gyorsasággal. Látta, ahogy fut az akácoktól árnyas Mezősi utcán, pálcáját húzza Kisék kerítésén, koppant Szabóék korhadt palánkján, aztán körbenéz, jár-e bárki a túloldalon.
Debrődiéknél csak a szél fésülgeti a palántákat, a piacra szánt virágokat, a Postás-családnál a boglyas Bogár puli liheg a hirtelen jött nyárban, Bazsáéknál pedig a nyári konyha ajtaját csapkodja a huzat, amit mindig így hagynak, ki tudja, miért, tény, hogy itt lopni nem szokás, túlzottan nagy visszatartó ereje meg amúgy sem volna egy lécvázas szerkezetre szegelt zöld műanyag szúnyoghálónak, melyen még az ujjnyi bögöly is utat lelhet a tűzhely fölé akasztott szalonnához, merthogy több a szakadás felületén, mint a gyári lyuk.
A páratlan oldalon Labanc Miskáé az első olyan ház, ami az utca frontjára épült, két szűk ablakát fehérre festett spaletta árnyékolja. A kátrányos kerítés résein át úgy látszik, a közeli téglahalom előtt és után is az a sárgalevű vérehulló fecsfefű tenyészik buján és elszántan, amit a felnőttek a szaporán burjánzó szemölcsre kennek, Mimus meg Pityókát ezzel tanítgatja rajzolni a Mózesék elől lopott palára. A rangjavesztett admirális e képzelgésben nem rohan tovább, hanem becsenget Labanc Miskához. Húzza, tépi a faragott fogót, hallja, nyikorogva közvetíti az egyenletesen barna rozsdával borított drót a kérést a harangocska felé, ami Kun néni szerint hajdan a katolikus plébániát szolgálhatta, de ki tudja, milyen pogány utat járt be, míg itt kötött ki e részeges alak telkén. A füstös képű kőműves tántorogva siet elő, álmából riaszthatta Mimus. Szentségel, ki háborgatja. Lába mellett a harapós kedvű Csöpi ugrál, zsemleszínű korcs, elsősorban tacskóra emlékeztető jegyekkel, de farkasokat megszégyenítő haraggal és boxereknél is rondább, nyáladzó pofával. Labanc Miska télben-nyárban foldozott munkásruhát, simléderes sapkát visel. Talán még abban is alszik. Soha, senki nem látta, nő-e haj fején a homloka fölött, legfeljebb a fodrásza tud róla, de azt meg köti a titoktartás, gondolja Mimus, aki ebben a pillanatban, úgy képzeli, még dönthet, hátat fordít-e az öklét káromkodva rázó alkoholista kőművesnek, vagy erőt vesz magán és kéri, engedje, hadd tegyen sétát e sűrű és sötét kert labirintusában.
A képzelgésnek nagyanyja hangja vetett véget, szólította, jöjjön, meleg a leves. Lebbencs lesz ma, ezt szereti, lehet játszani a töredezett tésztákkal, a tányérban pirosan örvénylő zsírfoltokkal.
Pityóka már a hűvös kövön trappolt otthon, és húzta a nyakát, mert anyja ujjai nyomot hagytak olykor a bőrén, ha nem volt elég gyors, vagy ha nem figyelt oda, mi a dolga, márpedig azt tudhatta, sáros lábbal futkározásnak nincs helye e három esztendeje épült ikerházban. Apja nem volt idehaza, jövő szerdára várták, olajvezetéket épített az oroszoknál. Így állt náluk színes tévé a komódon, meg nagy világvevő rádió a konyhában, cirill betűkkel oldalán és lemezjátszó a tiszta szobában, ahova csak hálni jártak. Mimus elszántan dörzsölte kezét a szőlőlugas alatt, a zománcos lavor vizében kába légy forgott, annak lehetett rokona, amelyik a kinti pocsolyában veszett oda. A szappanhab fényes volt, valószínűtlen, ujjai között duzzadt a hártyája, s hogy húzta széjjel, hirtelen lett semmivé. Két lépcső vezetett a házba, zörgött az ajtó, ahogy berántotta maga után. Ez volt az a pillanat, amikor a Halál Angyala és a Mezősi utca lakóit védelmező Óvó Jólélek, mintha a korábban kanyarodó szürke Lada füstjéből és a légbe pukkant szappanhabból manifesztálódtak volna, a kertek fölött izzó levegőben egymásnak ütköztek. A Halál Angyala sarlót suhogtatott kezében és unottan cigarettázott. Az Óvó Jólélek kövér volt, virágos dzsörzéruhát viselt és erősen izzadt.
– Mi keresnivalója van a rontás szörnyeinek erre? – kérdezte szuszogva a termetes asszonyság. Egészen aláereszkedett és mezítelen lábával a kékesbe hajló szilvákat ringató fa koronájába rúgott. Lepke riadt a levelek sűrűjéből és szőrös hernyó zuhant a porba. Máskor talán fintorogva felgyűrte volna gerincét, most azonban csak nyekkent és meg sem mozdult. Csak a túlvilágiak avatott szeme láthatta, hogy az enyészet máris úrrá lesz eme ujjnyi teremtmény porhüvelyén és bomlani kezd, elemeire foszlik és azzal azonosul, ami ezt az egész keringő mindenséget alkotja: atomjai ritmikus lüktetéssel távolodtak teste középpontjától.
– Mi keresnivalója lehet annak, aki ítélni jött és betölteni kinek-kinek a végzetét e siralomvölgyben? – Ezt a hangot kevesen viselték emelkedő adrenelinszint és vérnyomásszökkenés nélkül. Az Óvó Jólélek azonban nem hús–vér egyénisége volt a kezdetnek és a végnek, nem zaklatta föl, de nem is hatotta meg e szarkasztikus flegmaság.
– Jártam ma reggel a Legfelső Hivatalban és ellenőriztem a Könyvet. Években mérhető, míg az igazságot másfelé kell osztanod. Nincs helyed a körzetemben.
– A Könyv sohasem téved? A körülötte lebegő Énekkar tagjainak hangja nem csuklik el soha? Valóban nem hinthet dohánymorzsalékot senki ebben az éteri magasságban? A jövő mindig kiszámítható, mint szerény, egyismertelenes egyenlet, szabadon ficánkoló változó elemek nélkül? Komolyan gondolod, hogy eme maszlaggal betömheted a képem? Nézd csak! Cigarettája parazsa felizzott, ahogy szívta, és füstje pulzáló, forgó körként hagyta el karikát formázó ajkát. A törött gerincű hernyóról a fa tövében lefordult a frissen érkezett hangya, és ámulattal vette tudomásul, mint változik az energia szintje a közelében. A nagy testű áldozat oszlása véget ért és olyan szél támadt hirtelen, hogy a jámbor dolgozó alig győzött kapaszkodni. A szőrös féreg kirúgta magát és araszoló mozgással a szilvafa törzse felé vette az irányt.
– Reggel óta jártál a Legfelső Hivatalban, vagy kénytelen vagy arra hagyatkozni, amit akkkor tapasztaltál? Hiszen minden mozog, tudod, az Égi Folyóba sem léphetsz kétszer ugyanúgy. Az Égi Lefolyó pedig amúgy is tiltott terület nektek, akik egyébre sem vagytok képesek, mint pengetni szívetek húrján a negédes zsoltárokat.
Az Óvó Jólélek szorítást érzett. Bizsergést, mintha áramszállító vezetékek fölött suhant volna át. De ez más volt most mégis. Képtelenségnek tartotta, amit hallott, de nem találta a máskor mindig forrásként buggyanó szavakat, s így, időbe merevedett árva őrangyal, hirtelen az ittashoz hasonló állapotba kerülve félszegen imbolygott az izzó nyárban.
Az öreg Pásti ekkor úgy döntött, elege van abból, hogy a tévé képe olyan hangyás. Még bosszankodott ugyan, miért ültetett az asszony mindenhova ragyogó büdöskéket, csak a méhek jönnek erre a mézes petúniára is, motyogta, ahogy átgázolt e kerti díszeken a csónaklakkal pár hete újjávarázsolt lajtorjával egyensúlyozva, de nem látott már egyebet igazából, mint az esti futballmérkőzést, reménykedve kedves csapata győzelmében. A padlásfeljárónak támasztotta a létrát, s úgy döntött, először a vezetéket vizsgálja meg, az antenna és a Favorit készülék közötti kapcsolatot. Messzire látott a feljáróba kapaszkodva. Szuszogott, nézte, hogy a Kunék veres kandúrja sétál Szabóék kertjében, a pöszmétebokrok között villogott bundája, Kiséknél meg az asszony vitt hátra a szennyes gödörhöz lavórnyi krumplihéjat. Ezek sem kapkodják el az ebédet, gondolta az öreg Pásti és homlokáról törölte a szaporán gyöngyöző izzadságot. A padlások általánosan salétromos porát sikerült a szemébe dörgölnie. Káromkodva kente ujjait munkásnadrágjába, s ahogy eszébe jutott, zsebkendőt aznap tűrt frissen a zsebébe, a másikkal, a tisztábbik kezével érte nyúlt volna, de a bakancsa, amit nem vitt át a Honty utcai suszterhez, a túrós Baloghoz, ragassza már oda a talpát, mert klaffogott, éppen hat hete, most hirtelen kicsúszott alóla. Bár kapaszkodott volna, vakon is, a levegő ujjai közül kifolyt, nem sűrűsödött szilánkos fává, köröm alá piszkoló falrészletté, ahogy Óvó Jólélek intézte volna normális körülmények között. Az öreg Pásti feje a mohos téglákon heverő törmelékkel találkozott, azt a felet még előző este feledte ott és most, hogy árnyékot vetett az ól oldalfala oda, ahova létráját támaszotta, észre sem vette. Ahogy csattant az 1936 feliraton, ami annak a muzeális korú darabnak a születési dátumát volt hivatott jelölni, mintha csak Mózes vert volna botjával a Vörös–tengerre, rögtön eltávolodtak egymástól koponyája félgömbjei. A felesége, Pástiné arra rohant ki, hogy a nyak törése után irgalmatlan dübbenéssel földet ért az immár tehetetlen test is. Jesszusom, sikított föl, s mindjárt az volt a második gondolata, milyen jó is ez az iskolai előkészítő, ahova Gabi unokája jár, most vele kellene foglalkoznia, ki ne tegye lábát, míg a papa ott hever. Azt rögtön látta, hogy vége, a fej ugyanis egészen a test alá gyűrődött, előző este rakta ki ezt a kockás inget is, hosszúra nyúlt cérnán lógott a két felső gombja, Pástiné pedig határozottan emlékezett rá, hogy mosás után megöltötte. Kunék veres kandúrja hirtelen szökkent a tövises tövek között, ahogy felvonyított Kisék németjuhásza. Az öreg Dodóné bújt elő az eperfa gyökerei közül, előző gazdája a háznak, tőle riadt meg az eb. A részeges, sovány cigányasszony minden második mondatát az isten így, az isten úgy szófordulatokkal hímezte, s ezért nem kapott bebocsáttatást a szenteknek és az egészséges, tiszta lelkeknek ácsolt birodalomba, de a pokolba sem találta meg még az egyenes utat, hát itt kóborolt, ahol életében is téblábolt, s nézte, örökké szomjasan, reménytelenségre ítélve, hogy isznak a Siposék kocsmájában azok, akiknek a mája eddig ugyan nem keményedett kővé, ahogy az övé, de csak idő kérdése, hogy szárazon roppanjon, eleven ásvány a mértéktelen szeszfogyasztás csákányának halálos ütése alatt. Dodóné látta az öreg Pástit lezuhanni és nem érezte azt, hogy sajnálnia kellene szegény ördögöt. Ez mindig olyan tiszta holmiban pipiskedett, meg fogókkal, szerszámokkal, szerelte az autót, amit a fia vett, tisztogatta még a motort is, hadd ragyogjon, mintha frissen gördült volna ki a gyárból, fortyogott benne az ádáz harag. Szabóéknál viszont szerette az elmúlás kozmás szagát, az öregasszony rákos volt, egész testét elborította a kór, haja kócosan hullott, csomókat ejtett le a fesűvel, a kertben hernyók és lepkék riadtak, ha végigzörgette az elhagyatott, gazos ösvényeket, az ember meg, az öreg Szabó, aki tényleg ruhák fércelésével foglalkozott valaha, de hamar elveszítette szeme világát a kormos mécsek fölött hunyorogva, most műszálas, totyakos mackóban fújta orrát a semmibe a ház küszöbéről és krákogott, véreset köhögött gyakran, de azért szívta a kaparós, könyörtelen cigarettát, egyiket a másik után. Dodóné tudta, ma a rák elragadja az öregasszonyt, és mire visszatérnek a fia meg a menye a Balatonról, a szakszervezeti üdülőből, ahova az ifjabbik Szabó révén jutottak, körömnyi fekete legyek donganak majd e háznak ajtajánál Az öregember ugyanis nadrágja szárába törli ujját, s vakon tapogatózva lép majd a homályba, hogy hallja hörögni az asszonyt, akivel örök harag sűrűjében vesztegette el nyolcvan évét, s mondani fogja, dögölj már meg, te, de nem ér a végére e hosszúnak szánt kívánságnak, strandpapucsából kilógó lábujja ugyanis a küszöbből kiálló szeg fejébe akad, a húsba hasít, de nem ez, hanem a szűk erekben a vér folyását megakasztó rög lesz, mi féket vet a trágár kacskaringónak, s arcával a konyhaasztal viaszosvászon abroszán hagyott bögre teába zuhan. A csorba perem az orr csontjával találkozva bőrt roncsol, húst szakít és csont és porcelán reccsen. De már ez nem okoz fájdalmat, eszénél már nem lesz ekkor Szabó bácsi. Magához tér ugyan pár óra múlva, de szólni nem bír. A veres kandúr kerülni fogja a házat, oktalan állat, nem keresi a választ a miértre, de ha azt tenné mégis valami csoda folytán, akkor inkább voksolna Dodóné kísértetének bűzös ármánykodására, mint az oszló tetemekre, melyekhez így, ebben a formában már nem fűzi semmiféle kapocs, habár Szabó néni néha öntött neki savanyú tejet szikkadt kenyérrel, ha szólni akart máshoz is, mint a varrás mesterségét malteros segédmunkákra cserélő, hamar rokkannyugdíjas–státuszba vénülő férjéhez.
Délután Mimus szakított admirálisi büszkeségével és elkéredzkedett a nagyapától, akinek szeme kékje az eget idézte sóvár augusztusok idején. Az bizonytalanul bólintott, talán nem is hallotta, mire. A nagyanya szigorú lett volna, nem igazán azért, mert szálkás szívvel áldotta-verte a sors, hanem mert mindennél jobban féltette ezt az unokáját, akit jószerével születése óta nevelt. A legkisebb, a hatodik fiú nemzette, anyját nehezen fogadták el, a nagy Mimus úri képű fiúcska volt mindig is, más sorsot szántak neki. A nagyanya testvéröccsére hasonlított, ki elvtársaknak szabta a zakót a fényes, messzi nagy Budapesten, bár szeretni képtelen volt őket, éppen olyan hazug és nemtelen gyilkosoknak tartotta mindet, mint a muszkákat, akik vonatra toloncolták, hogy a nagy világégés végén elhurcolják a többi ártatlannal utat építeni a maguk óriási országában, hiába mondta, hogy nem fasiszta, éppenhogy bújtatta a szomszéd zsidó házaspárt és nem kért ezért sem ékszert, sem aranyfogat, arcába csaptak a gépfegyver tusával, és nem érdekelte őket, szerettei ennek a rongyos, de eredendően jólszabott öltönyt viselő fiatalembernek élnek-e. Az ifjú házasoknak pénz kellett, Mimust hát a nagyszülők gondjaira bízták. Hajnal ötkor ugyan ő is kelt, itta a pillés kakaót, aztán elnyomta a buzgóság ismét, de akkor már a nagyapja ágyán feküdt, s nem zavarta, hogy zizeg alatta a szalma. Ha egyenesre nyírta széles kedvében a szőlők levelét, csak suhogott a pálca, de pucér lábát el nem érte soha.
– Megyünk? – kérdezte Pityóka. – Készen vagy?
– Készen. De hogyan fogunk bemászni a kertbe? Magas a kerítés.
– Hoztam ezt a széket! – mutatta Mimusnak a vérehulló fecskefű közé állított keskeny sámlit a nyírbőröndi ősök ágyékából származó és igen gyakorlatias észjárású fiú.
Soha, senki nem értette, mi értelme házőrzőt tartani, ha az eb a gazdával jár örököst. Labanc Miska mindig mindenhova magával hurcolta Csöpit.
Pórázra nem költött, füttyre mozdult a kutya. Négy előtt soha nem értek haza, a két kíváncsinak két és fél, három óra maradt felderíteni a titokzatos kertet. Az meg sem fordult a fejükben, hogy a letiport gyomban nyomuk ott marad. Örültek, hogy szabadon végigfuthatnak e közel háromszáz négyszögölnyi birodalmon, hol bőséggel lengett csalán, a rozzant fákról férges alma potyogott és a túlvégen, ahonnan a Holdas utcán nyíló telkekig juthattak, billegő székre leltek. Átlagos nyári napon másképpen alakult volna minden, de hogy az égben a következő dimenzió lakói összezördültek, nem volt menekvése Labanc Miskának elfutni végzete elől és azon tűnődve, hogy két deci bort igyon-e, vagy fél deci rumot, az 1Y jelzésű autóbusz elé lépett.
A megállóban csődület támadt.
– Esküszöm, még élt, hogy a mentő elvitte – hangoskodott a trafikus Gálfiné férje, akit csak Józsinak hívott mindenki, még hamar mellesedő Juli unokája is. – A kerék a hasán állt, láttam bugyogni kifelé a beleket, kígyóztak színesen, de a szája még nyitva volt és valami olyasmit motyogott, hogy ilyen melegben fröcsöt jó inni, nem mást.
– Hagyd már ezt az istentelenséget Józsi – vágta hátba Oláh Imi, a városi művelődési központ biztonságtechnikai szakembere.
Rendszerint szeretett intézkedni, de rögtön elillant volna a jó kedve, ha fülébe súgja valaki, mire ér haza. Mózes lányt vett feleségül ugyanis, annak az anyai nagyapja pedig az utca utolsó igazi parasztja volt. Földesi Guszti bácsi még kilencvenen túl is azon törte a fejét, hogyan kellene újabb birtokot szerezni. Az utca végi szántó is az övé volt, a lapályra is az ő tehenei jártak legelni, oda, ahova később fürödni szöktek az utcabeli kölykök, a hajlongó fűzfák öblébe. Az öreg e reggelen sem vert elég bátorságot magába, hogy borotválkozzon, félt, hogy a penge megszalad torkán, s oda mindaz, amiért annyira óvta magát, göthös teste, sejtette, nem lesz képes megbirkózni a vérnek utat engedő kapuval ráncos bőrén: százhoz közel, mondogatta, nem hegged már a seb. Tizenegy múlt, és eső korbácsolta végig a tájat. Leleményes kedvében Földesi lomha és éhes bikája fülébe húzódott az égi áradat elől az a darázs, melynek sorsa felől rég döntés született akkorra. Kába volt, erőtlen, mozdulatlan hevert a sötétben. Kora délután azonban erőre kapott e sárga-fekete ördögszülemény. A bika mohó és fékezhetetlen fajtájához képest jámbor teremtménynek számított, de a fájdalom, hogy érzékeny pontjába méreggel teli tőrt döfött e hívatlan, s eddig kényszerűen elviselt vendég, és a kín füléből agya útvesztőjének távoli szögletébe viharzott, olyan mozgásra kényszerítette, aminek a vén, csizmás gazda útjában állt.
Ismét a Mezősi utcára riasztották a mentőket, de mint fertályórája, az érkező orvos ezúttal sem mondhatott más egyebet, minthogy ide fekete kocsi kellene, nem ő a maga zörgő táskájával és receptjeivel.
Az Óvó Jólélek bénító bizsergése ekkor szűnni kezdett.
– Nem értek egyet rebellis hajlamaid következtében örökösen ferde gondolataiddal – mondta a Halál Angyalának. – Kompenzálsz. Ami írva, azért írva, mert úgy történik, ahogyan történhet, nem másképpen. A Könyv készen. A szilvafán araszoló hernyó ekkor ismét hátára zuhant. Száradt már, mire újra hangyák érdeklődő csapata bukkant reá.
Az egész alig tartott addig, míg szárnya félszer mozdult e földgolyó túlfelén egy aprócska, smaragd kolibrimadárnak. A Mezősi utcán azonban sokáig emlegették e nyarat.