Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vass Tibor

Macsakvers

másik macskavers

Apámnak ez idő szerint két macsakája van, Lulu, a másik neve nem jut eszembe. Nem apám másik nevéről beszélek, apámnak nincs másik neve, apám az apám, másik macsakjának nevére nem emlékszem. Újfent macsakjákat ütöttem a macskák helyett, ami más idő szerint amcska és msacka is szokott lenni, el szoktam ütni dolgokat, a macskából macsak lesz nálam a leggyakrabban. Apám nevét soha nem ütöttem még el, valami mintha apám neve gondját viselné ütés közben, mióta visszakaptam, nem az ütésről beszélek, még jobban ügyelek, figyel a gond, a viselős.

Míg a postának sajtóztam, psotát ütöttem leggyakrabban, most egy főiskolának sajtózok, fősikolát ütök helyette, nem a sajtó, hanem a főiskola helyett, a fősikolát ütöm leggyakrabban fősikolának. A hónap helyett hőnapot ütöttem mindig, mikor zárt helyen az írnokot pótolni nyílt módom, módfelett azon evett a méreg, hogy a honvédség Robotronján ott volt az ő betű, ahol az én Erikámon az ó, a helyváltoztatást nem tudtam megszokni. Sok változtatáson ment keresztül a honvédség, mikortájt bevonultam, elvtársnak szólítottam a főnököm, ütött az órám, kevés kivétellel mindenki a főnököm volt, elvtársaznom szükségeltetett módfelett, nem sokkal eztán bajtársazni volt muszáj, a szükség éltetett, míg a hivatal kikötött végre az úrnál. (Bajtárs, ez kábé olyan volt, mint most az mb. szerkesztő, átmeneti állapot. Melyik állapot nem átmeneti? Nem én voltam sokáig sorkatona, a rendszer változott azidő alatt módfelett sokat. Sok változáson mentem keresztül, mikortájt sorkatona voltam, többek közt az egóm és a gerincem robbant szanaszét, utóbbi helyre soha nem jön, csak megszokni lehet. (Ahány ház, annyi elütés. A fájdalom nagy úr, ha elv- és bajtárs is lehet. Álljunk repeszállásba, négyütemű a szabadgyakorlat. A negyediknél vastaps.)

A honvédség nem csak az ó-ról meg ő-ről jut eszembe, hanem egy jelenetről, egy macskavers-feladatot ukázba adó főszerkesztő fiaival egy asztalnál étkeztem napokig, tanúja voltam asztalnál folyó életük vitelének. Na most kézre kerülök, azt állítottam a főszerkesztőnek, minden feladattal megvagyok, hobbiból megmakacsoltam – na tessék, ezt sikerült helyesen (?) ütni – magam én is, ami igaz, de most itt a nyoma, sose bírom tartani a számat, a bevallás garnitúra szerint csakis egy másik, egy néhány nappal korábbi keltezésű Macskavers lehetett logikus következtetés szerint készen, semmiképp nem ez a macsakos, másképp ebbe nem ütődhetett volna el az a néphadseregi (korr.: honvédségi) ramazúri, melyben a főszerkesztő egyik fia azt mondja a főszerkesztő másik fiának, hogy három napig be kéne csuknia a szemét, és úgy enni itt, amiben igaza van, csukott szemmel, itt sem szabad válogatni. Még nem a mérget ettem, mikoron azt szóltam, hogy ’89-ben három napig becsukott szemmel étkeztem, egy lillafüredi néphadseregi (korr.: honvédségi) asztalnál életem vitele arra kényszerített, hogy összekaristolt, citromsárga műanyag tányérokból egyem a levest és a másodikat is (volt otthon ilyen, nem a levesről és a másodikról beszélek, pedig az is volt otthon, szóval Lillafüredig nem tudtam, hogy az otthoni rusnya tányér a néphadseregtől hazanemesített, formájában és színében így nem ért nagy meglepetés, legfeljebb azon rötyögtem, hogy anyagában a kék dzsörzé melegítőtől, a fehér vászon tornacipőtől és a piros frottír zoknitól hogy ütött el a sárga etetőtál. Én viszonylag jól álltam a dolgokhoz, augusztustól a soron következő augusztus hőnap elejéig ettem válogatás nélkül a rusnya tányérból, sőt, főztem is bele Nagyhárson, Szentléleken és Nyíregyházán, hiába no, sokat változott akkortájt a honvédség), és azt mondta, nem az etetőtál és nem is a honvédség mondta, agyamra megy már ez a rusnya szöveg, hogy ki mondja, hogy ki mit mond, szóval a főszerkesztő fia azt mondta, hogy hallott ilyen szövegeket édesapjától is ebben a bevonulósdi kategóriában, s ez „di” ütötte meg a fülem, hogy ütöm majd ezt valamibe, bele, ettem a mérget, miért is volt soron következő katona az apja, miért is voltam én, miért nem lesz ez a fiú sosem, három napig legalább, milyen mázlista, vagy mennyire nem az, ezt döntsék el mások, az biztos, nem kell a szemét behunynia elv- és bajtársilag, úrilag percre sem.

De mit is beszélek, félre már megint, rendszeresen elütöm a dolgokat, ez egy Macsakvers, amiben, azt hiszem, azt soroltam, ott tartottam, ha lehet tartani pl. sort egy versben bárhol is, hogy apámnak két macsakjája van, egyikük nevére nem emlékszem. Hívjam fel, kérdezzem meg a másik macsaknevet, azt mondja Emil, apám öccse, aki most apámnál lakik, vigyáz a kertre, eteti a macsakákat (tényleg, a macsakák, Macsakversnek indult ez, és mi/a/l/ú/fasz lett belőle), apám másik falu másik végén szolgálja most a dolgozó népet, nagytarcsai kullancsokra vadászik esténként a fiam rejtettebb testrészein, a fiam testrészei Nagytarcsán nyaralnak, az esze ki tudja, hol jár, rendszerint sose ott, ahol, mórikás a fiam, átlagon felüli humor- és egyéb érzékkel, ért.-ékkel, ember- és állatszeretettel, a növényeket még nem szereti úgy, mint az apja, az meg már az embereket nem úgy, mint régen – hogy milyen mázlista, vagy mennyire nem az, ezt ne döntsék el mások. S hogy ütünk egymásra a dolgokban, más kérdés lehet.

Emil azt tanácsolja, hívjam fel apámat, ő nem is lepődne meg, ha belekiabálnék a telefonba, apa, gyorsan mondd már meg, hogy hívják a gyönyörűállat másikmacsakád, nevetve mondaná a biztonság kedvéért a kettő nevét, nem tudván, melyik húzdbekarmodjára gondoltam, szóval nem lepődne meg, ha ennyit kérdeznék, és köszönnék is el, tudja, hogy valami fontos dologhoz kell a másikmacsaknév, mórikás a fia, a mázlista, vagy a nem az, sejthetné a bekiabálós gyors kérdésből, most nem rólam beszélek, hanem apám sejtéséről, hogy versírás lehet fontos most, és most beszélek magamról, a versírás lehet nekem most fontos, valami elütés, nem az ípétekzés, amit építkezésnek ütök mindig, vagy fordítva, mit tudom én, teljesen és foylamtaosna belevazarodok itt a msáikmascaknevekbe.

Lulu, az biztos, így hívják apám egyik macsakját, na végre, soron következhet a macsakság, kettő van neki, Lulu az egyik, a másikra nem emlékszem, azazhogy rá igen, a nevére nem. Apám, a macskanévköltő, nevezett macsakokat Lucinak, Kergőnek, Csortinak (tényleg, lehet, hogy ez a mostanimásik a Csorti?), volt neki Pannija, akiről kiderült, hogy fiú, aztán Bandija lett. Lám, Vasséknál minden ilyen tendkívül pofonegyszerű, máshelyütt egyszer hopp, másszor kopp, nálunk vagy Panni vagy Bandi. Nekünk is volt, két éve még, egy fekete meg egy fehér, Blekkendekker voltak ketten, nekem Leonszió és Izaura, Vassnórinak Frekvencia és Eutanázia, ha külön-külön. Mármint nem a Vassnóri meg én, mi ketten már régen és szépen együtt, pontosan tizennégy év, és még csak most ípétkezünk, elütöm mindig. Új macskám Szauna. Na végre, nem ütök el a macsakdolgok mellett. Ezt a nevet adtam az új macsakámnak, nem a mellettről, a dolgokról, az ütésről beszélek, hanem új macsakám új nevéről, Szauna, apám fantáziája (gyáá, apám, milyen jó macskanév, Fantázia) után szabadon. Apám nem bírja a nevét megjegyezni, szaunázni nem szokott, Ragasztónak hívja. Ragasztózni sem úgy szokott, ahogy ragasztóztak általánosban a túlkoros iskolatársaim, istenem (korr.: Istenem), boldog, boldogtalan idebonyolódik a Macsakversbe, hogy lesz ebből valami, szóval apám pévécét ragaszt, egyéb műanyagot, pontosan, szépen, azótától fogva, miótától az elütés válfajai mennek nekem, éges-régen.

(Bizonyos dolgok mellett, ahogy, és bizonyosak, melyekről elbeszélek, abban vagyok elsősorban otthon. Vásott Vass, folyvást leütöm magam. S talán mégiscsak elég lett volna annyi, amennyit az előző, a Macskaversben írtam, az, idő szerint aktuál is. Macskavers, ütötte: Vasmacsak Tibor.

Ciszamisza kan dúrban
Nagy László 80. születésnapjára

A macskák Iszkázt venn_ének.

Ennyi. Ja, apám ma két rusnyasárga műanyag tényárban adott őszibarackot meg macsakkaját. Jellemző, a tényárból nem lesz tányér, legfeljebb kedvére sétálaló, ütött lett érám, s az lesz órám, az utolsó.)