Spanyolnátha művészeti folyóirat

Korpa Tamás

A Körmendi-faktorból*

Kedves Lajos, kedves berekiek!
Minden évben, a Berekfürdői Írótábor első napján összegyűlünk Körmendi Lajos / Louis Körmendi síremlékénél, ennél az ércnél maradandóbb monolitnál, ennél a kőtömbtől maradandóbb bronz portrénál, ami nem a múlandó test felé figyel, nem a földi maradványok irányába tájolt, hanem visszanéz, vissza, de nem hátra, hanem a sírkert bejárata felé, és ránk, érkezőkre, akik köréje gyűlünk. Nem a múlandó testet álljuk körül, persze azt is, hanem a szellemi örökséget fedezzük, ami összekovácsol minket minden őszön és Berekfürdőbe hoz. Borbély Szilárd mondja szeretett tanára, Szuromi Lajos ravatalánál a következőket: „Hogyan búcsúzzunk attól, aki már nincs / közöttünk? Vagy talán sose volt... / Hogyan búcsúzzunk attól, akihez nem / beszélhetünk többé — csak róla mindig? / Mint ahogy beszédünk mostantól / fogva csak szólhat arról, de nem szólíthatja / többé? — Kit is? Azt, aki volt.”
Nekem a szólítás nehezebb, annál az egyszerű és megfellebbezhetetlen oknál fogva, hogy nem ismerhettem személyesen Körmendi Lajost. A táborba is abban az évben kerültem, amikor ő már éppen nem lehetett jelen testi mivoltában, és nem részesülhettem személyiségének teljességéből. Pedig, azt hiszem, sokat tanulhattam volna a művek valóságán túli valóságából is. Körmendi Lajos éppen ezért életem egyik fontos, és minden évben visszatérő, pontosabban el nem oszló hiányalakzatává vált, ugyanis 14 éve táplálkozom a Berekfürdői Írótáborból, Lajos egyik fontos, Kocsis Csabának hála a mai napig ívelő művéből, ebből a centrumát, alapítóját vesztő, de névadóját nyerő irodalmi kommunnából. Nekem, immáron hozzátok hasonló tábori veteránként, az a nem könnyű örökség adatott, hogy művei mellett belőletek, a bennetek élő Körmendi-faktorból, és a sírnál mondott emlékbeszédeitekből próbáljam kinyerni, rekonstruálni, barátaim, Lajost. Évről évre eljövünk ide, hogy biztosítsuk Körmendit, a berekieket és magunkat, közösségünket arról, hogy a Kárpát-medence különböző pontjain, ki-ki teszi a dolgát, és mindezekről, a Lajos által támasztott mércéhez igazodva beszámol. Nem fogom elfelejteni Fekete Vince grandiózus poémáját, a föld alá térő és onnan visszatérő, mintegy retúrban utazó holtakról, Gálfalvi György ég felé tárt és nem csüggedő karjait, miután elhelyezett egy szál virágot itt, mert — Farkas Wellmann Éva kötetcímét idézve — az Itt az ott-tal mégiscsak kapcsolatban áll. Sarusi Misi sztorijait a Kazahsztánig utazó Körmendiről, a jéghideg, mégis tűzforró, könnyen felmelegedő Szovjetunióról. És aztán jönnek irodalomtörténész mestereim, akiket tizenévesen kezdtem olvasni, könyvön kívülre kerülve, könyvekből kilépve, laza fürdőgatyában a medence partján, Bertha Zoli, Jánosi Zoli, Elek Tibi, s lám Elek Tibi is lecsúszik egy homályos estén a Megbékélés Háza kötélpályáján… Aztán jön persze, hogy a 2006-os első táboromat követően Körmendi-olvasóvá váltam, és bizony én is udvaroltam, udvaroltam én is bizony, én is bizony udvaroltam a feleségemnek Körmendi-verssel („a tél talán telet talál a hó a hóra hull szitál a hó alatt a hó mögött ma én vagyok ki őrködök”), meg Vári Fábián Laci kócsagos-remekével („elolvad számban a nyelve”), na meg köszöntöttem nagyapámat a Régi kútba nézek című verssel, kicsit átírva a végét ekként: „Nyomja a ló-koponyát Mélybe a rőt szinü szél, Felforog majd nagyapád, Rád nevet: aj, te ne félj” — de ez már örökre Kocsis Csaba hangján marad meg. És Vass Tibor hangján szól Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey és talán Csokonai is, ha korunk lírikus-régészének köszönhetően a „berek” szavakra találok az előbb emlegetett klasszikus életművekben. És jönnek a fényképek, szintén Vass- és Kocsis-művek, a söröző Fecske Csabáról, a medence szélen szüntelen sétáit rovó Gulyás Imréről, a partra kikönyökölő Oláh Andrisról, a gulág téli álomból ébredő Dupka Gyuriról. Lajos, amikor rólad beszélek, a barátaimról beszélek, igaz őket, jelentős részben neked köszönhetően ismerhetem, így beszélhetek hát arról, akihez többé már, sőt sohasem beszélhettem. Egy fürdőváros mindig és eleve kikülönülés az időből, atipikus temporalitás, főként a szezonzárás utolsó, kecsegtető átmeneti idejében, amikor mi itt vagyunk, és amikor még az Előzuhany kötelező: telik, múlik, fogy, fogy, múlik, telik. Telik, és fogy és múlik, múlik, de nem múlik el, pontosan. Lajos, én 18 évesen jöttem a te, Hajdú Lajos és Molnár János Berekfürdőjébe, és most kétgyermekes apa vagyok. Az egyik gyerekem hároméves és harmadszor van Berekben, fordulok Csabához, ő bele nőtt és ebben él. Telik, múlik. De fogy is, egyre kevesebben érezzük a Berekséget. Anna, Ildikó, Eszter, Ernő, Imre, János — s legutóbb a hévjó Berekvízben ázongó Gittai, akinek olyan hatalmas volt a tenyere, hogy nem hogy elvesztünk benne, hanem akár egy kezes-lábas Atlasz, a tenyerén hordott minket a bereki világban.
„Kezed nyoma, amerre csak megyek. — írja Mezey Katalin — / Körmendi Lajos a táj jó szelleme.” Joggal feltételezhetem hát, hogy időnként hazajársz, s még mindig olvasol minket, Lajos.

*Elhangzik 2020. augusztus 31-én, a berekfürdői temetőben, Körmendi Lajos sírjánál.