Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gyimesi László

A vallomás

Én öltem meg Pier Paolo hogyishívjákot, azt a Pasolinit, naná,
Majd a Fellinit, hülyék. Persze, lehet, hogy őt is, én, akkor.
Én öltem meg, azazhogy nem is én, talán én, vagy mégsem.
Oly mindegy már. Meghalt, nektek hiányzik, nem nekem.

Volt egy pasim, arról beszélt, nagy költő volt az a marha, sőt.
Dadogott egy verset is, felnőni az árva állati sorból, citálta,
Könny ült a szemében – én meg vártam a pénzem, negyedórát,
S arra emlékeztem, ötször roppant a csontja a kerék alatt, ötször.

Itt a börtönben furcsákat beszélnek a népek, a tisztelendő se különb:
Jobban ismerte Krisztust, mint negyvenhárom trónoló pápa, súgta,
De Tonio tudja, röhög: buzi kommunista volt, azért ugye nem kár,
Ahogy érted se, kis Pino Pelosi, tetű-gyár, kamasz gagyi-ördög.

Múlnak az évek. Bizisten, nem tudom már, megöltem-e valóban.
Verték vagy vertem? Fekvőrendőr előttem, előttük? De meghalt.
Ahogy meghalok én is, még Tonio is, a zárkacsődör, s az atya is.
Mi mondatja velem újra: felnőni az árva állati sorból? Mivégre?