Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szoboszlai Lilla

A bán

Andrással ’94-ben találkoztam először. Még egyetemre jártam, amikor négyórás állásra a Miskolci Galériába jelentkeztem. Nem tudtam, hogy mi akarok lenni, de a művészet közelsége mindig is fontos volt a számomra. Dobrik István — aki még csak néhány hónapja volt igazgató, meghallgatott, majd „átadott” Andrásnak, aki nem tudom, hogy milyen státuszban, de rendszeresen megfordult a Galéria akkori, Déryné utcai épületében. Féltem tőle, ahogy szerintem sokan, akik nem ismerték közelebbről, csak hallottak róla. Távolságtartó, szemöldökráncolós értelmiségi, akinek a nonverbális kommunikációja nem túl biztató. Amíg magamról beszéltem a „miért akar a Miskolci Galériában dolgozni?” kérdésre válaszolva, kis füzetébe jegyzetelt — ami rendkívül idegesített. Nemsokkal később már az FMF (Fiatal Magyar Fotó) kiállításban segítettem neki, de aztán évekig nem voltak közös munkáink. Közben lediplomáztam, és már nyolc órában az Alkotóházat vezettem. Imádtam ezt a kis szigetet, amiben egymást váltották a hagyományos grafikai eljárásokat használó művészek, minden évben jöttek a főiskolás osztályok és szabadiskolások (akik a Képzőre készültek). Sok időmet, szabadidőmet töltöttem a művészekkel, akikkel az Alkotóház lépcsőjén órákig cigiztünk és beszélgettünk és átjártunk ebédelni vagy csak időt tölteni a szomszédos művészbisztróba.
’97 nyarán megint együtt dolgoztunk, amikor a Germinations-nak, a fiatal, pályakezdő képzőművészeknek szervezett nemzetközi művésztelepnek az egyik helyszíne lett a miskolci Alkotóház. Abban a színes-szagos portfólióban, amivel „kiajánlottuk” a Germinations szervezőinek a művésztelepet, a hagyományos grafikára és az intézmény patinás múltjára helyeztük a hangsúlyt. A múlt század húszas éveitől még vízgyógyintézetként (az elmegyógyintézet régies és eufemisztikus megnevezése) működő épületből a hetvenes évekre izgalmas kortárs művészeti színtér lett, ahol a hazai sokszorosított grafika legnagyobbjai dolgoztak. Mindezt komoly szellemi tőkének véltük. Azt a tíz különböző nyugat-európai országból közel egy hónapra érkező fiatalt viszont egyáltalán nem érdekelte sem a hagyományos grafika semelyik ága, sem a nevezetes tizenötkilós solenhofeni márgapala, amivel nagy mesterek értő kezemunkájával pazar litográfiák készültek az elmúlt évtizedekben… Sokkal jobban izgatta őket, hogy milyen az élet egy számukra ismeretlen, kelet-európai, posztkommunista iparvárosban. Szóval inkább valami egzotikumra vágytak, és egészen más műfajokban akartak dolgozni. Már az első napokban kiderült, hogy az egyetem antropológiai tanszékének (ahol András tanított és amely a projekt társintézménye volt) teljes vizuális eszköztára és Kisfalusi Sanyi (a tanszék felkészült technikusa) is kevés ahhoz, hogy az oldószerszagú környezetben mindenki az otthon rendelkezésre álló technikához — videókamerához, monitorhoz, projektorhoz — jusson. András gyorsan átlátta a kínálat és az igények közötti ellentmondást, és rugalmasan váltott.
A művésztelep alatt én párszor el-eltűntem egy-egy órára: kihallgatásra jártam a rendőrségre illegális filmvetítések szervezése miatt. (Néhány barátommal ugyanis zárt egyetemi filmklubot működtettünk a Miskolci Galériában. És, hát megint András - a vetítéshez tőle kaptuk kölcsön a tanszéki projektort. Épp a Germinations előtt jelentett fel egy ismeretlen. Végül pénzbüntetésre „ítéltek”, ami a fizetésemből alig telt volna ki.)
Ezeket a nyomasztó távolléteket leszámítva korareggeltől késő estig a házban voltam, ahol a fiatalok dolgoztak és éltek: varrtak, faragtak, filmet forgattak vagy ettek, aludtak, ha éppen nem a várost és a környéket fedezték fel maguknak. András és kis (tanszéki) videós stábja a város különböző pontjain szervezte és bonyolította a forgatásokat, a tanszéken pedig az utómunkákat végezték. Az Alkotóházban a vacsorákra és az azt követő prezentációkra gyűltünk össze, amikor bemutatkoztak a művészek, meséltek a munkáikról, András pedig — hol franciául, hol angolul — kérdezgette őket. Utána iszogatás vagy néha egy-egy spangli oldott hangulatában folytatódtak az esték (de ezeken András nem vett részt). A fiatalok hamar felmérték, hogy András nem egyszerűen egy kelet-európai művészettörténész, akit azért fizetnek, hogy a legjobb szolgáltatást nyújtsa számukra, hanem egy piszok okos, nyitott, sokat látott értelmiségi, aki az ő kultúrájukban is otthonosan mozog. Hiteles volt a számukra, amikor a homlokára tolt szemüvege mögül elemezte egyik-másik fiatal munkáját. András problémamegoldó készségét egy-két váratlan esemény azért próbára tette. A legzűrösebb az egyik lány görömbölyi karambolja volt, aki hajnalban egy acid partiról hazafelé összetörte az autóját. Szerencsére senki nem sérült meg, és a lányt (szerencsére) csak alkoholszondáztatták, András kerített szerelőt, aki összerakta és kipofozta az autót annyira, hogy a lány vissza tudjon menni vele Luxemburgba. A művésztelep programjába egy-két külső eseményt is beiktattunk, és „ismerkedés a régióval” címszó alatt például meglátogattuk az ózdi vasöntödét, ami mindannyiunk számára ismeretlen, szinte szürreális élmény volt. Egy üvegfalon keresztül néztük, ahogy a vasolvasztóban öntik és hengerelik, kalapálják az izzó vasat. Hazafelé a cigánysoron át ment a rózsaszín turistabuszunk: pucér gyerekek szaladtak a busz mellett és integettek… A miskolci programnak vége lett, András Budapestre vitte a csapatot még pár napra. Amikor újra találkoztunk, megköszönte a munkám (tényszerűen, ahogy később is tapasztaltam, minden érzelgősködés vagy meghatódás nélkül), de világosan éreztem, hogy azt „mondja” ezzel: jó volt együtt dolgozni. Ezt követően még több emlékezetes közös projektünk volt a Miskolci Galériában, és a kapcsolatunk azután sem szakadt meg, hogy én a MODEM-ben folytattam….
Szóval András a szokásos visszafogottsággal megköszönte a Germinations alatt végzett munkámat, és az asztalra tett egy borítékot.
Mi ez? — kérdeztem. Mi lenne! Pénz! Fizesd ki belőle a filmek utáni jogdíjakat és a büntetést!
Jól jött. És még maradt is belőle…