Spanyolnátha művészeti folyóirat

Dobos Klára

Hernádkaki postáskisasszonyok

— Igen, meghatódtunk… — bólogattak a kérdésre az utolsó távirat átadásának ünnepén a hernádkaki postáskisasszonyok, akik nagy megtiszteltetésnek tekintették, hogy részesei lehettek a Magyar Küldeményművészeti Társaság Utolsó távirat című akciójának. Megerősítették, hogy bizony múlt idejű lett ez a szolgáltatás: teljesen eltűnt, mert nehézkessé, és nagyon drágává vált...

— Nagyon jó érzés volt, hogy én adhattam át Magyarország utolsó táviratát — mondja Zsebesi Melinda kézbesítő. — Nem úgy, mint korábban, amikor nehéz kötelesség volt a többségében szomorú küldemények célbajuttatása. Újcsanáloson, ahol sokat kézbesítettem, valahogy nekem mindig a fájdalmas üzenetek jutottak. Mikor átvettem a táviratokat, láttam, mi van bennük, mindig tudtam, milyen hírt viszek. Nehéz volt egy rossz, tragikus közleményt átadni: lelkileg nagyon megviselt, hiszen a településen ismerjük egymást, barátokhoz, ismerősökhöz kellett mennem. De hát ez a dolgunk…

— Egy hétfői napon bejött Vass Tibor, és azzal kezdte mondanivalóját, hogy nagyon nem szeretné, ha megutálnám őt — idézi fel az akció kezdetét Vajasné Szabó Ágnes postavezető. — Kérte, készüljek fel testileg-lelkileg, hogy április 29-én, a táviratfeladási lehetőség utolsó, ill. másnapján számos táviratot fogunk kapni. Arra számítottam, hogy sok dísztávirat érkezik, amiket ma már nem lehet kézzel írni. A mi postánk kicsi ahhoz, hogy elektromos írógépünk legyen. Ezért felhívtam Miskolc 1 postát, és segítséget kértem ehhez a nagy projekthez, hogy ne maradjunk szégyenben. A kollégák segítőkészek voltak, a dísztáviratokat ők írták meg.

A feladat nehézségét az is adta, hogy a szabály szerint le kellett írni a távirat szövegét táviratlapra, ha pedig dísztáviratról volt szó, akkor pedig még kézzel külön is fel kellett venni. Régen távbeszélőn adták le a szöveget, az utolsó időszakban már számítógépen jött, onnan nyomtattuk ki. De a dísztávirat szövegét így is át kellett másolni — igaz, manapság már nem kézzel, hanem elektromos írógéppel.

— Két napot túlóráztam, a pályafutásom során összesen nem fogadtam ennyi táviratot, mint ezen napok alatt — jellemzi a munka nagyságát a főnökasszony. — Pluszként teljes adatszolgáltatást is kértem mindegyik üzenetről. Ez azért is volt fontos, mert a dísztáviratokon nem volt feladó, ezeket még utólag kiírtam…

Mindketten őriznek egyébként féltett kincseik között néhány dísztáviratot, köztük szerelmes üzenetet, s olyanokat, melyeket családi eseményekre kaptak. Szép, fontos emlékek, mint ahogy az lesz az általuk feladott és kézbesített távirat is: büszkék rá, hogy az utolsó ilyen jellegű küldeménnyel — s a rajta lévő Pilinszky idézettel — beírták a hernádkaki postahivatalt a postatörténelembe: ,,A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz...“

Az embercsomagtól a tantuszig

Az akcióban nagy szerepet vállaló Miskolc 1-es posta vezetőjét, Dr. Zolnayné Baleda Editet nem érte váratlanul Vass Tibor ötlete: nem először vesz részt a Magyar Küldeményművészeti Társaság akciójában, jó ideje követi nyomon Vass Tibor küdleményművészeti kezdeményezéseit.

— Részese voltam Tiborék legkülönlegesebb projektjének is, 2000-ben: egy élő ember-küldemény érkezésének. Csodaszámba ment, ahogyan ezt előkészítették, felkészítették a ,,küldemény” szervezetét, hogy kibírja az egynapos utazást. Budapestről postavonattal érkezett egy ládában, rendesen a csomagok között, mint csomagküldemény, többen nem is tudták, hogy abban élő ember van. Szerintem ez példa nélküli a postatörténetben — meséli Edit, és említ más találkozásokat is, többek között a mail art-akciók mellett az éveken át tartó mindennapos személyes találkozást Vass Tiborral és családtagjaival a 10-es postán, ahol ők annak idején postafiókot béreltek.

Idén lesz 30 éve, hogy a Magyar Postánál dolgozik, az évtizedek alatt sokat változott a postai légkör:
— Ma vezetőként sokkal kevesebb az ügyfélkapcsolatom, mint 1991-ben volt, de nagyon hiányzik az egykori türelem és ,,ráérés” az ügyfeleink részéről: amikor jókat tudtunk beszélgetni egy-egy ügyintézés kapcsán. Már nagyon rohan mindenki, sietősebbek, kapkodósabbak, és sokkal zárkózottabbak lettünk. Valamennyire érvényes ez a postai dolgozókra is, de az ügyfelekre sokkal jellemzőbbnek érzem. Én nagyon szerettem a ‘90-es évek elején küldeményfelvevő lenni, amikor jöttek az idős bácsik, és virágot, gyümölcsöt hoztak a telekről, a fiatal fiúk pedig meghívtak minket egy-egy vacsorára vagy szendvicsre. Sokkal közvetlenebb volt a kapcsolat az ügyfeleinkkel. Most rohan a világ — és mi is rohanunk vele… A kolléganők talán türelmesebbek, szívesen váltanának pár szót, de az ügyfeleink feszültebbek, hiszen várakoztak már, és sietnének tovább… Alapvetően persze más egy vidéki település postáján dolgozni, ahol sokkal közvetlenebb a kapcsolat, hiszen mindenki mindenkit ismer. Mikor kimegyek a vidéki postáimra, mást látok, mint a miskolci Hősök terén található Nagypostán.
Felvetődik, hogy egy időben sok vidéki postát bezártak, s jöttek a mobilposták…
— Igen, volt egy ilyen időszak is — mondja Edit, de aztán visszavették a korábban vállalkozóknak kiadott postákat. S valóban csökkent a számuk: a ‘90-es években még 3200 postahivatal működött, most 2600 körüli ez a szám.
A 30 évvel ezelőtti pályakezdést felidézve, a változásokról szót ejtve eljátszunk a gondolattal, milyennek képzelné a jövő 30 évvel későbbi postáját.
— Természetesen minden elektronikus lesz benne. Levelet, csekket már nemigen adnak föl… Most itt búcsúztatjuk a táviratot, később hamarosan a leveleket, csekkeket… Hogy miért is fognak bejönni 30 év múlva? Ez a nagy kérdés. Talán a kínai csomagokért? A magánlevelezés már most is nagyon kisszámú, a hivatalos levelezések száma viszont még nagy. De eljöhet az az idő, amikor egy e-mail is hivatalos kézbesítésnek minősülhet akár egy jogi ügyben is, onnantól kezdve ez a szerepkör is csökken. Csomagot már alig adnak föl a magánügyfeleink. Régen karácsony előtt nem győztük a munkát, rengeteg csomagot kellett eljuttatni a címzettekhez. Vidékről a disznóölések után jöttek a kóstolók, éreztük az illatát, mikor a raktárba kerültek. De ezek már megszűntek. A céges csomagszám az, ami viszont tendeciózusan emelkedik a sok bolti rendelésnek köszönhetően. Az utóbbi másfél évben elsősorban a kínai küldeményforgalom növekedett óriásit.
A hernádkaki kolléganőihez hasonlóan ő is őriz otthon táviratokat:
— Eltettem néhány szép emléket azokból az időkből, mikor még én is kaptam szerelmes táviratokat. Párat bedobozoltam. Fontos megőrizni a múltat — mondja, s hozzáteszi: — Van egy postamúzeumunk a Hősök terei posta 3. emeletén, ott is nagyon sok emléket állítunk ki. Most is megbeszéltük a kollégákkal, hogy mindegyik táviratlapból elteszünk legalább egyet-egyet, mert ami nekünk most még hétköznapi dokumentum, az a jövőnek már történelem. Gondoljunk bele, hogy mintegy másfél-két évtizede még a városképek természetes elemei voltak a telefonfülkék, a mai fiataloknak pedig már fogalmuk sem lenne, mit is kezdjenek velük. A tantusz ennek a korosztálynak már nem esik le — viszont a múzeumban sok régi érdekességet megmutathatunk nekik.

Dr Zolnayné Baleda Edit - Fotó: Dobos KláraDr Zolnayné Baleda Edit - Fotó: Dobos KláraVajasné Szabó Ágnes - Fotó: Dobos KláraZsebesi Melinda - Fotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos Klára