Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nyilas Atilla

Pasolini kapcsán, avagy M

Most, amikor hozzákezdek az íráshoz, hetek, öt-hat hét is eltelt azóta, hogy Vass Tibornak mint a Spanyolnátha főszerkesztőjének fölkérése eljutott hozzám. A téma Pier Paolo Pasolini, műfaji, terjedelmi korlát nincs. Rögtön tudtam, hogy érintett vagyok, ám egyszersmind zavar támadt bennem. Jellemző, hogy a hivatalos határidő előtti egy-két napig odáztam, hogy érdemben foglalkozzam a feladattal. Akkor nekikezdtem, hogy ezt-azt előkeressek. Megtaláltam itthon a Biciklitolvaj című filmes lap vagy folyóirat 2005 márciusi számát, benne egy mini-esszével Pasolini egyik munkájáról, s egyik írásának részlete is olvasható ott; sokáig, minden logikusnak feltűnő helyen kutattam egy régi Filmkultúra-szám után; amit Pasolinivel kapcsolatban itthon fölleltem, azt egy kupacba gyűjtöttem, de olvasásukra valahogy nem vitt rá a lélek; és szinte fellélegeztem, hogy magánjellegű elfoglaltságaim napokig jó kibúvót adtak a munka alól. Aztán kivártam még vagy egy hetet, de sejtettem, ezt nem úszom meg ilyen könnyen. Volt még idő. Egy vershez készült jegyzeteim nem adtak elég alapot a vershez. Végigtanulmányoztam egy Pasolini-fordítás-kötetet, melyik darabot írhatnám át benne, ki is választottam a legmegfelelőbbnek látszót — Pasolini ezt a versét nemcsak át- vagy újraírta, hanem, úgy látszik, hat különböző változatot közölt egymás után saját átirataiból —, de komoly értelmezési nehézségeim adódtak. Időközben valamikor vettem egy Pasolini-DVD-t. Aztán papírra vetettem egy verskezdeményt, melynek alapötlete — nem vicc! — az, hogy Pasolini sorsa és a sajátom között fölfedeztem valami hasonlatosságot, egy közös vonást, ez lett volna a kiindulópont, s a többi aztán már elsősorban rólam szólt volna. Telt-múlt az idő, és nagy nehezen végre földerengett, hogy mi ez az egész. Nem verset kell most nekem írni. Bármilyen jó író volt is, regényeit, színdarabját nem ismerem, s a hermetizmus irányzatához kapcsolt versei magyar fordításban, bár nem voltak érdektelenek számomra, nem is izgattak különösebben. Nem értek annyit olaszul, hogy eredeti nyelven élvezhetném őket; annyit meg végképp nem, hogy fölmérhetném, miben áll a különbség a nyelvkönyvek olasza és a friuli dialektus között. Sem a gondolkodóval mint tanulmányíróval vagy interjúalannyal, sem a politikussal, a mozgalmi emberrel nincs dolgom. Nemigen foglalkoztatnak önmagukban az egykori botrányok, Pasolini nézetei a fasizmusról, meleg volta, az, hogy hogyan kereste a szakralitást, az érvényességet, vélhetőleg szenvedélyes igazságszeretete és élete, erőszakos halála. Mindez nem velem történt. Nekem Pasolini rendező volt, de ezzel még nem mondtam sokat. Mert úgy alakult, hogy alig néhány filmjét láttam. Büszkeség és szégyen nélkül mondom ezt. Mikor valamelyik filmje történhetett volna velem, ha történhetett volna, nem az történt, hanem valami más, ha történt. Vagy épp a nem-történés történt. Ki tudja. Meg amúgy sem vagyok filmkritikus, és nem úgy fest, hogy valaha is leszek. Amit a filmnyelvről és fogalmi apparátusáról tudok, az elég ahhoz, hogy bátran kijelenthessem: nem értek a filmhez. Persze attól még írhatok filmről. Írhatok arról, ami velem történik. Tehát most, úgy érzem, nem akármelyikről. Nem az emlékezetem szerint a verselés pátoszától megfosztott véres-nyers Oidipuszról, mely talán éppen ahhoz a fölismeréshez segíthet hozzá, hogy ritmus, költői képek, látás és elbeszélés mint nyelviség hogyan varázsolhatja a csupasz biofizikai világot otthonossá, széppé. Nem az életörömet, életszeretetet sugárzó erotikus hármasról, a Dekameronról, Canterbury mesékről vagy a mesés Ezeregyéjszakáról. De még csak nem is a Máté evangéliumáról, könnyen lehet, a legszebb filmről, melyet Jézus életéről vagy annak valamely szakaszáról, szakaszairól forgattak, nálam biztosan ez vitte a pálmát azok közül, amelyeket részben vagy egészében láttam. (Nemrég belenéztem egybe, de néhány perc után leállítottam. Undorodtam tőle. Méghogy pont így történt, ahogy állítólag a pápa mondta! Különben olyasféle volt az a néhány perc, amilyennek előzetesen képzeltem. Hiteltelen, hatásvadász szar. Tehát Oscar-gyanús. Talán kapott is? Úgy vagyok az Oszkárral, mint patkány az árammal. Elég észrevennem valahol a plakát szélén a kuglifigurákat, már émelyegni kezdek. Pár órája láttam az egyik közeli könyvesboltban, hogy a Misszió, melynek címét házi nyelvünkben a rossz film szinonimájaként emlegetjük, hát az is kapott. Csöppet sem csodálkoztam. Vagy a Schindler, melyet olyan felháborítóan hazugnak éreztem, hogy végig se néztem. Mindazonáltal nem tartom teljesen kizártnak, hogy jó film is Oszkárt kapjon — bár akkor is kínos. Más gondolataim is vannak az oszkárról, de itt megállok. Nagyon jól látom, hogy mit csinálok!) Most, amikor nagyjából tudom, hogy mit akarok mondani, még most is inkább késleltetek. Nem és nem; nekem arról kell írnom, nem kerülhetem meg, ami velem történt: és velem a Salò, avagy Szodoma 120 napja című film történt. Mintha valami filmklubban láttam volna először a ’80-as évek vége felé. Aztán moziban is, gondolom, a Művészben (Budapest). De elég rossz a memóriám, aztán túl jó megfigyelő se vagyok. Meg kéne nézni újra. Láttam is, hogy megjelent DVD-n, régebben is, aztán a múltkor is, mikor azt a másikat vettem. Pedig akkor valahogyan már tudtam, hogy a Salòról kell írnom! És nem mertem beletenni a kosárba, inkább egy másikat vettem meg! Valahol itt tartván a gondolataimban, tettem két sikertelen kísérletet, hogy megszerezzem a Salòt (a második az a néhány órával ezelőtti volt, mikor a Missziót láttam a könyvesboltban), s további lépéseket tervezgettem a cél érdekében. Nem mintha fő megjelenési formájának nem a filmvásznat tartanám. Csak hát ha valaki zeneműről ír, a kotta is hasznos lehet. Vagy mivel a kotta inkább a technikai forgatókönyvnek feleltethető meg, egy mono fölvétel. Mikor a vetítővásznon nézem a fényfestményeket, nem szoktam jegyzetelni, nem is igen tudnék. A DVD-t meg lehet állítani, amúgy is a gép előtt ülök, egyből be is írhatnám, ami eszembe jut. Mondjuk „a szar bugyra”: na, ez egy Dante-utalás, a rendező nem csinál titkot abból, hogy pokoli világot jelenít meg. Vagy: ez a beállítás emlékeztet Ferreri Nagy zabálásának egyik jelenetére, aztán valamiképpen az is pokol-szimbólum, a vége felé már tele van kutyákkal a kert. Bevezetni jelöléseket a jegyzetelés megkönnyítése érdekében, ilyeneket, hogy T, M vagy G… Így gondoltam? Hát mi köze lenne ennek az Élethez? Mi köze lenne ahhoz, ami velem történt? Maradtak tehát homályos emlékképeim, emlékezetem szétszakadozott filmje, no meg az a kétkockányi reprodukció, amelyek a Biciklitolvajban láthatóak — az egyiken négy fiatal hölgy, hárman alsóneműben, a negyedik meztelenül, éjjeliedényt tartanak maguk előtt ürülék-mustrára, a másikon meg a „barátok” épp az egyik letolt bugyijú hölgyet vizslatják. Lássuk hát, miért is ez a nagy halogatás részemről. Iszonyodom talán a filmtől? Annyira azért nem, vagy nem úgy. De Sade-tól meg még kevésbé, sőt kifejezetten élvezetes olvasmánynak tartom, a Justine-t mindenképpen. Vélhetőleg nagyon jó a fordítás, de az is lehet, hogy jobb, mint az eredeti. Az volt a benyomásom a magyar szöveg alapján, és hírlik is, hogy klasszikus szépségű, veretes mondatokból épül. Hozzá ötletgazdag, szellemes, metsző humorú és tiszteletre méltóan következetes — az egész a tisztaság érzetét keltette bennem. Olvastam valami olyasmit, hogy de Sade nem is volt olyan szadista. Csinált ugyan ezt-azt, de talán nemigen ment túl a társadalmi osztályában honos korabeli szokásokon. Aztán más valamit csinálni, és más elképzelni, leírni. S azt se feledjem, hogy mikor a Salò forgatókönyve alapjául szolgáló művét írta, nem mint kényúr élte életét, hanem, ha jól tudom, börtönben volt. Szélsőségig vitte a felvilágosodás, a racionalizmus egyes eszméit, rávilágítván azok korlátaira. A Salò, az más. Mondhatni szélsőségesebb. A véres képek, a hiteles emberi gesztusok nem a képzeletemben, hanem elém vetítve jelentek meg. Radikalizmusa megérdemli az őszinte szót. Gondolkodtam azon, vajon a látvány film volta enyhíti, vagy inkább súlyosbítja az iszonyatot. Ez is, az is. Mert közben valamiképpen tudom, hogy ez egyrészt film, másrészt fikció. Az események menetének kompozíciója, íve ráirányíthatja figyelmemet a megformálás tudatosságára. Persze ez a tudatosság kétarcú, mert nemcsak a filmkészítés tudatossága, hanem a filmbéliek módszeres tevékenységéé is. Jól mondja Parcz Ferenc a Biciklitolvajban — mert az az írás, melyet korábban már említettem, az övé, s a Salòról szól —, hogy a rendező szerepe reflektált: a filmbéli „barátok” is rendeznek, élő szereplőkkel dolgoznak. Például ahogy összegyűjttetik, kiválasztják a fölvezető részben későbbi áldozataikat, az engem emlékeztet a filmforgatások előtt szokásos szereplő- vagy statisztaválogatásra (no meg a deportálásra). A „barátok” rendezői szerepe gondolatban tekintetünket a film rendezőjére, aztán egy még kívülebb álló rendezőre irányíthatja. Hanem ez talán még iszonyatosabb. A film: drága művészet, drága mulatság, s aztán az egyik legsérülékenyebb, leghamarabb tönkremenő. Maga a léte etikailag problematikus. Mint ahogy úgynevezett civilizációnkban majdnem mindené. Ez az iszonyat. Aztán ezen belül megrendezni azt. A stilizált fasizmust. Mert hiába a lámpák, kamerák, mikrofonok a forgatáson, azoknak az ember-kutyáknak meztelenül kell ott lihegniük a lépcsőkön. Esztétikus kompozíciót alkotni emberi seggekből. Elrettentésül, hogy mennyire képes megalázni egyik ember a másikat, helyben megalázni a színészeket? Ez az izgalom. No persze fontos különbség, hogy a színészek vagy statiszták — jó esetben — önként vesznek részt a forgatáson. És mégis: átélni azt, hogy a rendezőnek ezt át kellett élnie, és valamiképpen élveznie kellett, és alighanem így volt ez a film több szereplőjével is, és átélni azt, hogy mindezt azért tudom átélni, mert velem is így van. Erről beszélek. Miközben mélységesen föl vagyok háborodva, a gyomor Görcsbe rándul, a Torok elszorul, és enyhe lágyéki bizsergés kíséretében feszíti a nadrágot a Merevedő hímtag. Ez a botrány. Egyáltalán nem mellékesen jegyzem meg, hogy ezúttal különösen kíváncsi lennék egy női „olvasatra”. S aztán ami még iszonyatos, hogy a film megkísért, ahogy kuporgok ott a sötétség mélyén, fölvillan, hogy mi lenne, ha, csak egy kicsit kipróbálni, még ha nem is élni vele, de megélni azt a hatalmat. Ez a fölkavaró. Van Fellininek egy nagyon kedves filmje, az egyik főszereplő gyilkos és szélhámos, megint ölni készül, de lelepleződik és — elpirul! A Salòban a gyilkosok nem pirulnak el. Egyszer hökkennek csak meg, ha jól emlékszem, mikor egyik fegyveresüket házi szabályaik szerint halállal büntetendő tetten érik: néger nővel, talán a szakácsnővel ölelkezik, s meglátván fölfedezőit, ő, a fegyveres úgy, ahogy van, meztelenül, nem emlékszem jól, talán Félmerev pénisszel fasiszta köszöntésre lendíti karját; meghökkennek, aztán lelövik. Készültek utána még a szenvtelenségből sportot űző, barokkos filmek, magamban úgy szoktam ezt hívni, hogy a hideghullám a filmművészetben. Nos, ennek a hideghullámnak az origója lehet az egyik leggyönyörűbb, legigazabb film, amit valaha láttam: a Salò avagy Szodoma 120 napja. Ez életem legszervesebb része Pasolinitől.