Spanyolnátha művészeti folyóirat

Simándi Ágnes

Fotóalbum

EmivelErőművészIla nagyival

Szívhangok

Budapest, Budapestem. Szívhangok a kezdetekről. Huszonhárom kerületéből néhányra szűkült gyermekkorom tája, a Rózsadombra és a nyóckerre. Már akkor is a végletek számítottak. Jó, ez így túlzás, mert közben azért fel-felvillant a tizennegyedik kerület, először a Hungária körút a Népstadionnál, majd később az intézet, a Mexikói úton. A Rózsadomb meg születésem és középiskolai éveim helye. De a tengelyt, kétségtelen, a nyócker képezi.
Azzal kezdődött, hogy nevelőapám lebukott. Nem volt rá több magyarázata, be kellett vallania egyik nőügyét, ami váláshoz vezetett. Éppen akkor fejeztem be az első osztályt, s rögvest kiderült, hogy második bizonyítványomat már máshol kapom meg. Nevelőapámnak valahogy természetesnek tűnt, hogy az első után a második nevelőanyukával is megajándékoz. Szombat délutánra fölfogadott egy kis teherautót, s néhány bútor és bőrönd kíséretében elindultunk a „nénikéhez". Akkor még csak így hívtam, nénike.
Nénike a nyóckerben lakott, egy kopott, körfolyosós házban. Ma is tudom a címét, Kőris utca 12. Birodalma mindössze egy szobára és egy konyhára korlátozódott, de nekem akkor az a világ megváltozásával a gyermekkor legszebb, bár alig két éves időszakát jelentette. Még akkor is, ha kulccsal jártunk a folyosóról nyíló királyi termekbe, több család ugyanoda. Éjjel a földön, egy matracon aludtam, amit napközben összehajtottak, hogy mozdulni lehessen a szűk helyen.
Hamarosan nénikét se szólítottam többé nénikének. Szegénynek kicsordult a könnye, mikor először hívtam anyunak. Attól kezdve ő gondoskodott rólam, s mivel eleinte nagyon szerették egymást nevelőapámmal, nekem is cseppent boldogságukból.
Csigalépcsőn kellett a „fő le cso haz"-ban felmenni, ahol a két üres szoborfülke rögtön elragadta a képzeletem. Minden alkalommal más hőst vagy szentet vizionáltam oda, amíg két kis járógépemmel, botjaimmal felkapaszkodtam az egyetlen emeletre. Aztán az ember végigment a gangon, ami kétszeresen is érdekes műveletnek számított. Egyrészt az udvar közepén terpeszkedő poroló körüli események voltak jobban beláthatóbbak és hallhatóak, másrészt a folyosóra nyíló szobák és konyhák nyitott ablakain át értesülhetett mindenki az aznapi vacsoraválasztékról és az egyéb hírekről. Televízió akkor még elvétve volt a családoknál. A mi kékesünk is a szekrénytetején trónolt, egyszerűen nem fért máshová.
Ebben a házban találtam először barátokra. A szomszédban lakó lánytestvérekkel végeérhetetlen játszások kezdődtek a gang egyik sarkában, ahonnan a hátsó lépcső nyílt. Vagy egyszerűen csak a küszöbünk elé terített le anyám egy pokrócot, s oda ültetett ki játszani.
Anyu által persze két nagyszülővel is gyarapodott a család. Végre volt nekem is nagyim és nagyapám - elérhető közelben. A Nap utcában laktak. Sokat vigyáztak rám, így egy csepp az unokaság édességeiből is jutott. Az ő birodalmuk sem volt tágasabb, mint a miénk, viszont szoba-konyhájukhoz egy nagyobb méretű kamra is tartozott. Ha náluk aludtam, a lábuk végében lévő sezlonon ágyaztak.
A Nap utcai földszinti lakás volt, ezért sokat ültem az utcára néző ablakpárkányon, lesve a járókelőket, az utca történéseit. Nagyi, aki Vas megyéből származott fel a fővárosba, úgy tűnt, félt a várostól. Liftbe például sohasem mert beszállni. Mesélte, hogy a háború alatt is már ebben a házban laktak, s az ablak, ahol ültem, rárobbant a detonációtól egy reggel. Az üvegszilánkok beborították az egész testét, amit szerencsére védett a takaró. Viszont az arcának egy részén új bőr nőtt. Én különösen szépnek láttam akkor őt, hihetetlennek tartottam, hogy valaha is megsérült az arca.
Emlékeimben megmaradt egyik szokása. Nyáron, vacsora után, mikor szürkülni kezdett, fogta a kis sámlit, elballagott vele a sarokra. Ott üldögélt egy darabig, mint vidéken, a kispadon tehették ezt az ő felmenői. Némán nézte az utcát. Volt, hogy engem is magával vitt, de ilyenkor nem beszélgettünk. Állandó jókedve, nevetése, humora ekkortájt elcsendesült.
Már majdnem felnőtté értem, mikor nagyi meghalt egy januári reggelen. Nevelőapám akkor már más feleséggel élt, s nem akart elvinni a temetésére. Egyedül képtelen voltam télen közlekedni. Akkor óhatatlanul eszembe jutott, hogy pedig nagyi még a kamrájukat is felajánlotta nekünk. Hónapokig szorongtunk öten a Nap utcai lakásban, amikor a Kőris utcai kis szoba-konyhát elcserélték egy olyan társbérletre, amit ráfizetés után leválasztottak. Amíg az átalakítás tartott, szüleim a kamrában aludtak egy ágyon, én a szobában a szokásos sezlonon.
Ma már egyikük sem él. A szívhangok azonban mindig felerősödnek azon a környéken. A sok kórházi és intézeti év között ez a rövid nyóckeres epizód jelentette a kapaszkodót.