Spanyolnátha művészeti folyóirat

Simon Adri

Set this house on fire

1.

Szerelmetlen verset kéne írni,
szilánkokra törni a holdat,
krátereket köpni a földbe,
ami sosem volt jó, el sem romolhat.

Összekenni lekvárral a holdat,
talajszinten törökülve nyalni,
megkapni az éjszakát örökbe,
arcomról a szemem levakarni.

Szilánkokra törni, ami szép,
és azt mondta, ő a metafizika,
ezért kellett belénk halnia.

Pengét kóstolt vérmosollyal mondtad,
hogy fessem le éjjel az újholdat,
és cirógassam a föld tenyerét.

2.

Arasszal mérni a Föld tengelyét,
forró ólmot önteni a tűzbe,
s ha a Napot kétszer megkerülte,
egy lány arcát halkan tépni szét.

Beszéd, akár ha hiába-beszéd
is, nem fordít annak, hogy hang, hátat.
Cirógasd a magad tenyerét.
Kipattogzik rajtad az önsajnálat.

Fáradtnak lenni és nem hinni semmiben,
egy költőnél ez aztán tényleg igen.
De ki beszél itten költőről.

Megáll a kezemben a kőtörlő,
ha meglátom, gyermekké tettél.
S már elönti orromat a meleg vér.

3.

A megbukás önjelöltje megbukott.
Mégis mindig fültövön huhog
az egyetemes egyetemtelenség,
gyűjtsetek a javamra békalencsét.

A nőknek sok jó szemmelverést,
boszorkaként legyenek szebbek,
mindnyájan, kiket a nem létező
jóisten szemmel vert meg.

Lágyak ők, a reggeli ködök,
nézni inkább, mint a filmet,
keresni a csatornát, és nincs meg:

csak mondja, mondja egy felvértező,
de végleg elvadult szerető,
és megölel, megérint s kiröhög.

4.

Szelídek a vér- és áramkörök,
sűrű csömöröddel jobb, ha hallgatsz,
ne állíts be vörösbor nélkül,
tudod, ő jó és hatalmas.

Mert ha éjszakára eltörök,
nem kell, hogy ölelve altass,
a fal majd fel- vagy leépül,
megjön a végnélkül és a végül.

Ha felhajtanád túl hosszú szegélyét
a virrasztásnak — de ne tedd —,
láthatnál efelett a város felett

fázni engem, s te nem takarsz be,
s hogy a semmiből támadt szegénység
hogyan terjeng bennem szanaszerte.

5.

Feltüzeltem szerelmem szenét rég.
Rá- ráloccsan számra a híg bánat,
puha kézzel fejtsd le rólam
rám kövült közöny-ruhámat.

Zavaros magzatvíz csorran,
hallom, az égből, a város felett,
örökös őszünk hát megszületett.
Elbújik a hó a homokban.

Vagy keresztülmetéli majd a világ,
míg nyeled tisztán a tequilát,
lomha és semmi nyakszirtedet.

A nyár lehúz, altat, befed.
Tavasszal szerelmes az ember —
a tél meg tele felsózott szonettel.

6.

Fertőzöttek a szavak, látod.
Testközelbe érnek a határok,
tenyerünkbe mászik a végtelen,
még nevedre elhúzom a számat.

Adj magadnak a reggelről számot,
ne kelljen megtenni énnekem.
Tudom, hogy nincs bocsánat.
(Mitől vagyok ilyen fáradt.)

Ha megkéred holnap a kezem,
azt hiszem, nem ellenkezem.
Jó lesz majd egy szobában ülni,

együtt félni, várni, tűrni.
Megkezdeni egy jó hosszú könyvet,
vagy verset írni — mikor melyik könnyebb.

7.

Ami formába ömlik, jól elrohad.
Csak a káosz az, ami újraszül,
s csontjaidra ráfeszül.
Nincsen rév és nincs már kárhozat.

Ölni kéne, hogy meg ne szeressük
magunkat mindenben, mi él,
ami egyszer volt, aztán eltűnt,
aztán mégis újraszületni remél.

Az egyszervolt és soha többé lehet
jó, a megintben már csak otromba.
Ezért görbítem önmagába a teret,

amikor jövök és a léptem
hallod tökéletesen-szépen —
ha újra hallhatnád, az már nem az volna.

Váltóláz

Van ceruzám, bentlakós hacukám,
papírom, radírom, vajas kalácsom,
megírni pár bökverset, és azután
nincsen már messze a fehér karácsony.

Vagy nem olvastátok Mother night-ot? Sebaj:
szerelemről szól, magáról, meg másról.
Én elegyengetem magamat, mint tavaly,
és lemondok a hajnalhasadásról.

Odaadjam? Nem, inkább kidobom:
benyugtatózott lovakkal lóverseny?
Cimbalom helyett jó a xilofon
nekem. Meg néha kerül egy jó versem.

Ópuszaimmal elzavar a zálogház
is; de nem halálos, ami életveszély.
Úgy jön rám a rím, mint a váltóláz,
s szédül, támolyog, sír, félrebeszél.