Spanyolnátha művészeti folyóirat

Csobánka Zsuzsa

Mélygyász

És az ember megnő,
mert lassan rohad el a csonthéj.
Mintha alig, de legalábbis
rossz helyen lennék.

Kiábrándultak, és csalódást okoztam.
Csalódást okoztak, mert kiábrándultam.
Gyáva vagy szemtelen vagyok,
de megbocsájthatatlan, hogy mindaz,
amik ők egykor voltak.
Gyűlölnének tisztességesen,
nem így foghegyről, ha kell.

Egy szavukat sem hinni megijedek,
ha megszólalok, attól is, őket hallom,
pedig félreértik, és én beszélek.
Tört kagyló, neked kell továbbélned.

Majd összesúgnak a rokonok,
nem bírta a szíve, mint gyilkosét,
mert mindig vissza kell menni,
a kórlapon szálkás krikszkrakszból nevem betűzöm.

A gödör mellett először, de utoljára szabott feketében,
ne feledd, fiam, az slankít, dübörög a fülben,
de azon időzöm el mégis,
talán most igazán örülne, ha látna.
Látod, buksi, tudod te, ha akarsz.

Nem akartam, de bírom daccal.
Az asztalhoz koccan a perec, csakazértis,
ahogy tisztára törli nedves ronggyal,
elvakít a csillogó fekete szőr az ércen,
és közben egyesével emelem ki a vitrinből,
mintha csak leporolni, a porcelánt, a kristályt és a nippet.

Kislapátra seprem, mert nem volt, ami tartsa őket,
de legalább elgyengültek az ujjak, már ha tükörbe úgyse nézek,
azt a kisrózt azért igazán megtarthattad volna,
fél mozdulat sincs, csak be kellene szórni.
Van, mihez nem fér kétség.

Nyugalom

Csak lemegy, leszaladok, mondja,
begombolja ing, feszesen húzza cipzár.
Azon megint hosszan időzöm el,
ahogy a cipőfűzőt oldja,
utóbb sebtiben lerúgott talpát.

Csak leugrik, mintha mindig,
kiold a lépte, az ajtón rács feszül,
meg kell lépni azt is,
két félemberen csókol át:
egy-egy szem, az orrok aránytalan hasítékja,
meg egy feszes, mosolyra húzódott száj.

Én vétkem.
Keresztet jó tíz éve nem vetek,
de megkínált a szentség,
az ostyát nem mindegy milyen ajak illeti,
az enyém saras, iszamos restség.
Aztán a szem, buja átka szótalannak
sem emel föl, lesütve, mintha mindig —

de feloldoz. Homályos a vágy,
ami a zsolozsmát áhítja,
tíz üdvözlégy, tíz miatyánk,
— emlékszem, mint kit rajtakaptak néztem
a cellán kívül szemébe, mintha előbb mit sem,
pedig hosszú lajstrom hagyta el a szám,
úgy tett — képtelenség, hogy ennyi oldja.

Mégis kulcsra zárom, lelépem,
élrevasalt léptek katonás sora,
mit bólogat megannyi ezüstfényű platán,
és rajongva várom persze, a huszadik után,
hogy majd visszaint, felriaszt.

De a görbebot szüntelen mondja, és már kívánom
méltatlan venni magamhoz testét.
A füzér fejt, majd szétgurul, mint lepattant gomb
a parkettán, hogy ellökjön magától az őrző tekintet,
intésre vár csak a párkány.
Az ember fáj a bőrnek, én vétkem, én vétkem,
ezt a hajlamot kell újra megbocsássa.
Halkan kezdi, szinte perceg,
zümmög felettem, ágyát veti egy angyal.