„Csoda-e hát, ha ebben a rideg és féktelenül tomboló téli fagyban az emberek legtöbbje, közöttük én magam is, meleg tengeri szellőről, illatos virágokkal borított, árnyas dombokról, meleg szél járta erdőkről, pálmákról, bőségről, szabadságról és emberi méltóságról álmodozik? Sokan efféle távoli örökségünkről álmodozunk, már legalábbis azok, akikben van még egy szemernyi emlékezés elvesztett javainkra, soha ki nem utalt örökségeinkre, amitől a gonosz idő és a becstelen kor bennünket megfosztott.”
Remenyik Zsigmond
Téli időszámítás.
Ma már hamarabb sötétedik.
Az ablak nyálkás,
egy macska puhán gömbölyödik
a langyos párkányon.
A kisasztalon
a sólámpa borostyánfénye
ragyog arcodra,
kedvességet húz a redőkre,
elsimulnak a mélyülő árkok
arcon, ágyon, szíven.
Ilyenkor mindig huncut a szemed,
boldognak tűnsz,
de soha nem lehetünk biztosak benne.
Ragaszkodás
Mi marad majd utánunk?
Néhány tégely avas testápoló,
szétrágott fogkefék a többieké között
a vízköves, opálos pohárban,
hajlakkok, morzsálódó rúzsok a polcon,
szétmálló borotvahabok.
Repedező, furaszagú szappanok
a csap mellett.
Hajkefébe tapadt őszülő gubancok,
bajuszszál a borotva pengéi közé szorulva.
Fodros szoknyák,
belőlük kiaszott a test.
Molyos kockás ing,
és megfakult esküvői öltöny.
Csámpás papucs a cipőtartón.
Műanyag ételes dobozok,
rajtuk filctollal kopottasan a nevünk,
még özvegy előtag nélkül.
Mintha még itt lennénk.
Ki kellene dobni, elpakolni,
eltűntetni szem elől,
a ritka vendég azt hiheti,
lakik itt még valaki.
De mindaddig ott maradnak mind,
a papucs, a fogkefe, a borotvahab, a rúzs,
porosodnak a polcon, a szekrényben,
a szék támláján, itt-ott,
mígnem mindketten eltűnünk hirtelen.
