„Az íróasztalon legpéldásabb rend mutatkozott, sorbaállított ceruzák, tollszárak és egy kettős tintatartó tették ezt tökéletesen harmonikussá, egy fekete bőrmappa és néhány elintézésre váró akta szomszédságában.”
most tanulnom kell épp a jelenben élni,
újszülött-szemmel látni az öreg tárgyakat,
rácsodálkozni a viharvert szárítóállvány
szabálytalan geometriájára, a két lógó rácsra,
kilencventől száztíz fokot zárnak be, nahát,
és honnan került belém is ez a rendmánia,
hogy a tárgyakat mértani alakzatokba rendezem?
Vagy csak ellensúlyozom gyári léhaságom:
tele az asztalok, a két fotel, mert szerintem
minden bármikor kellhet, jó, ha kéznél van
a dezodor, a szájvíz, a széntabletta, a masszázsolaj,
a gáztöltő, a fahéjas füstölő és a Cataflam,
tíz könyv, igen, mind a tíz bármikor kellhet,
és a kézfertőtlenítő és a testradír is bármikor,
és a ruháim, hát a jóganadrágot mégsem rakhatom
a szekrénybe, sem a két majdnem egyforma
decathlonos kardigánt, na, azokat semmiképp!
A laptop nehezen fér az asztalon, de nem rakhatom
el a hajkefét, a magnézium-rágótablettát, sem a
szemüvegtisztító kendőcskéket, munka közben
minden és mindennek az ellenkezője is bármikor
kellhet nekem. A fiókba nem rakhatom őket,
hiszen tele vannak már jegyzetfüzetekkel és
új mosogatószivacsokkal a pipatisztításhoz, hogy
a lóbalzsamról és a féktisztítóról ne beszéljünk.
De a teamécsesek a földön, a virágos körtálcán
végre megtörik a nyomasztó szögletes geometriát.
Félek, egy éjjel majd fellázadnak a tárgyak.
Sorba állva leszorítanak az ágyról, és fejjel
a csukott ajtajú tükrös szekrénybe nyomnak.
A tükör túloldaláról kábán nézhetem reggelig,
amint a bútorokat szabálytalan szögállásokba
rendezik, majd egymással összekeverednek,
hogy többé ne találjam meg egyiket sem, mikor
feltétlen szükségem van rájuk egyszerre,
mikor újra tanulnék épp a jelenben élni,
megtorpanva a dolgok kimért ideje előtt.
Remenyik Zsigmond
Mindennek ideje van, kimért ideje,most tanulnom kell épp a jelenben élni,
újszülött-szemmel látni az öreg tárgyakat,
rácsodálkozni a viharvert szárítóállvány
szabálytalan geometriájára, a két lógó rácsra,
kilencventől száztíz fokot zárnak be, nahát,
és honnan került belém is ez a rendmánia,
hogy a tárgyakat mértani alakzatokba rendezem?
Vagy csak ellensúlyozom gyári léhaságom:
tele az asztalok, a két fotel, mert szerintem
minden bármikor kellhet, jó, ha kéznél van
a dezodor, a szájvíz, a széntabletta, a masszázsolaj,
a gáztöltő, a fahéjas füstölő és a Cataflam,
tíz könyv, igen, mind a tíz bármikor kellhet,
és a kézfertőtlenítő és a testradír is bármikor,
és a ruháim, hát a jóganadrágot mégsem rakhatom
a szekrénybe, sem a két majdnem egyforma
decathlonos kardigánt, na, azokat semmiképp!
A laptop nehezen fér az asztalon, de nem rakhatom
el a hajkefét, a magnézium-rágótablettát, sem a
szemüvegtisztító kendőcskéket, munka közben
minden és mindennek az ellenkezője is bármikor
kellhet nekem. A fiókba nem rakhatom őket,
hiszen tele vannak már jegyzetfüzetekkel és
új mosogatószivacsokkal a pipatisztításhoz, hogy
a lóbalzsamról és a féktisztítóról ne beszéljünk.
De a teamécsesek a földön, a virágos körtálcán
végre megtörik a nyomasztó szögletes geometriát.
Félek, egy éjjel majd fellázadnak a tárgyak.
Sorba állva leszorítanak az ágyról, és fejjel
a csukott ajtajú tükrös szekrénybe nyomnak.
A tükör túloldaláról kábán nézhetem reggelig,
amint a bútorokat szabálytalan szögállásokba
rendezik, majd egymással összekeverednek,
hogy többé ne találjam meg egyiket sem, mikor
feltétlen szükségem van rájuk egyszerre,
mikor újra tanulnék épp a jelenben élni,
megtorpanva a dolgok kimért ideje előtt.
