Péntekenként a lányokká változom, akiket nem kaptál meg,
a holdfázisok lesznek a combnyakamra tetoválva.
Elképzelem, ahogy nem nézem magam egy másodpercnél tovább a tükörben.
De már porrá reszeltem a tükröt. És a hajlataimba szórtam.
Egy bagoly nagyságú szív kopogtat az ablakon.
Kéri vissza lezárt helyragjait, határozóit.
Elképzelem ahogy a baglyot megkopasztják.
És egy üstbe főzik abszurd testét.
A holddal egy irányban kevered. Sarlós szarvad nő.
Fordított szemedben magát sajnáló könny.
Megnyalja a száját, mint egy óra nyelve.
Állatkert
Próbálok nő lenni, nem kislány,
leszopom az ujjad, ha bemutatsz.
A színes ruhában vattacukrot evő
kislányok is nők. Bölcsen tűrik, hogy
fényképezzék őket. Szemük ilyenkor
mint a dokumentumfilmekben
a dzsungelból kihajtott állatoknak.
Látod? Érzem a szagod. Különös
válaszolnám, ha kérdeznék milyen.
A kislányok összeszaggatnák a
tüllruhát a vidámparkban és az objektívba
kennék a vattacukrot miközben
a szüleik próbálják őket lefogni,
de ők mégsem. Ha arab társadalmi
keretek között kéne élnem, nőként
csinálnám ezt. Remélve, van értelme.
Túl nagy rám a tüllruha, amit még
ötévesen kértem. A stáb állatneveket
sorol és kérik, hogy utánozzam.
A szamaram tetszik nekik,
a disznónál elpirulok. Lesz egy
pont, amikor azt mondják, köszönjük,
ennyi. És felállok, kabátot veszek és
kimegyek. Mert milyen is lenne,
ha hisztizni kezdenék.
