Ejj, a rím, a rímek, velük gyűlt baja
meg e két szótőlegénynek.
Tették ki szélre, vissza középre,
pakolták félre, rímületes bája
folyton kibukott a rémtüneménynek.
Sóhajtoztak: szabadulna végtére
minden rímszótól a sok vers meg: egyféle végződésbe
futók kerüljenek, sorszéli betűegyenek legyenek örökre
elhagyva, szólólegénységük olyat óhajtana.
Ám a vers, a versek, ejj, de cudarak,
hiába a rekkent, rímlesztő szótódulat,
soraik untalan összecsengenének,
lukadását sürgetendő legények vájtfülének!
János és Mihály tanakodtanának,
panna kottát olaszból lenyelegetnének.
ivódott a kávé, pödrődött a bajszó,
édes szájból rímre cuppant mégis mind a zárszó.
Azt mondja emekkor János: te Mihály!
Ezek a versek, úgy, ahogy van, szarok,
ha kidobjuk mindet, hát katonadolog.
Írjunk sorokat kútfőkomponálva,
belső rímekkel elhuncutkodálva. Na, Mihály?
Ejj, János, te csalafinta! Nevedre bontom e jó sört,
úgy örülök, mintha pálinkát is ittam volna, meg bort, de két kört.
Lássunk egy versszakot, de rím semmi se benne,
sörönként haladjunk, lassan, s minden rendbe’.
Egy kínrímért szomszédba nem megyünk,
Kidobjuk, cseréljük, palléros agyunk
karcsú szavakkal rakja ki sarkos verssoraink,
az értelem majd kinövekszik belőle, forgó fejünk
átalhatja a romolhatatlan rímlé, szemeink könnyesen
pislantnak, egymásnak borulunk, feszülnek nekünk rímsorok,
rájuk se rántunk, húzzuk a szókat, ahogy répát a földből, serényen.
És ha valahol rímre is bukkannának, az a vers volt, ő maga, nem mi!
Mi aztán rímet soha, ugye, János?
Biza, Mihály! Ez mán csak világos!
Rímről a versnek nyomban letennie
kötelező elem a mában, de mennyire!
A rímek romokban remegve, sorukra hagyva,
a két költő keltette kétségek közt zagyva
félrecsengésekkel apellálva, agyta-
lan ragvégződésekbe állva…
Ejj, János, ejj, na, Mihály!
Mondják, a versben magunknak mi fáj?
Ha rímes, hát az, ha rímtelen, az versebb?
Ha se szó, se beszéd, s vers se? A legszebb!
Két költő némán: tompa garatból szó
nem szökken, mormogás nem hallható,
halkan csöng a pohár, ürül belőle a borkóstoló,
hozzá pálinka csúszik. Csend van.
Nem folyik tovább a rímzetes verstan.
Rím ellen háborút vesztett János és Mihály,
verssorba hullott le rájuk a homály,
Győzelem nem maradt, bortalan este lett,
Hazakullogtak, s még írtak rímletes verseket…
