János és Mihály, a két rímtevő

Ejj, a rím, a rímek, velük gyűlt baja
meg e két szótőlegénynek.
Tették ki szélre, vissza középre,
pakolták félre, rímületes bája
folyton kibukott a rémtüneménynek.

Sóhajtoztak: szabadulna végtére
minden rímszótól a sok vers meg: egyféle végződésbe
futók kerüljenek, sorszéli betűegyenek legyenek örökre
elhagyva, szólólegénységük olyat óhajtana.

Ám a vers, a versek, ejj, de cudarak,
hiába a rekkent, rímlesztő szótódulat,
soraik untalan összecsengenének,
lukadását sürgetendő legények vájtfülének!

János és Mihály tanakodtanának,
panna kottát olaszból lenyelegetnének.
ivódott a kávé, pödrődött a bajszó,
édes szájból rímre cuppant mégis mind a zárszó.

Azt mondja emekkor János: te Mihály!
Ezek a versek, úgy, ahogy van, szarok,
ha kidobjuk mindet, hát katonadolog.
Írjunk sorokat kútfőkomponálva,
belső rímekkel elhuncutkodálva. Na, Mihály?

Ejj, János, te csalafinta! Nevedre bontom e jó sört,
úgy örülök, mintha pálinkát is ittam volna, meg bort, de két kört.
Lássunk egy versszakot, de rím semmi se benne,
sörönként haladjunk, lassan, s minden rendbe’.

Egy kínrímért szomszédba nem megyünk,
Kidobjuk, cseréljük, palléros agyunk
karcsú szavakkal rakja ki sarkos verssoraink,
az értelem majd kinövekszik belőle, forgó fejünk

átalhatja a romolhatatlan rímlé, szemeink könnyesen
pislantnak, egymásnak borulunk, feszülnek nekünk rímsorok,
rájuk se rántunk, húzzuk a szókat, ahogy répát a földből, serényen.
És ha valahol rímre is bukkannának, az a vers volt, ő maga, nem mi!

Mi aztán rímet soha, ugye, János?
Biza, Mihály! Ez mán csak világos!
Rímről a versnek nyomban letennie
kötelező elem a mában, de mennyire!

A rímek romokban remegve, sorukra hagyva,
a két költő keltette kétségek közt zagyva
félrecsengésekkel apellálva, agyta-
lan ragvégződésekbe állva…

Ejj, János, ejj, na, Mihály!
Mondják, a versben magunknak mi fáj?
Ha rímes, hát az, ha rímtelen, az versebb?
Ha se szó, se beszéd, s vers se? A legszebb!

Két költő némán: tompa garatból szó
nem szökken, mormogás nem hallható,
halkan csöng a pohár, ürül belőle a borkóstoló,
hozzá pálinka csúszik. Csend van.
Nem folyik tovább a rímzetes verstan.

Rím ellen háborút vesztett János és Mihály,
verssorba hullott le rájuk a homály,
Győzelem nem maradt, bortalan este lett,
Hazakullogtak, s még írtak rímletes verseket…

1973-ban született Debrecenben. Író, költő, fotós, zeneszerző, 2007-től a Spanyolnátha szerkesztője, 2011–2019 közt főszerkesztő-helyettese. A Corvina kiadó műszaki vezetője. Kötetei: Hoz (versek, Új Bekezdés, Miskolc, 1997), Zajtalanítás (versek, Parnasszus, Budapest, 2004), Jega Jade — Háborúban született (regény, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009), Ördöngős (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2009), Űrbe! (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2012), Vampomorf (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2014), Csurom (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2016), Színült (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2019), A kékkőkúti csillag (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2020); Ami kék lesz (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2021). Az 1995-ös Miskolci Tavaszi Diáknapok különdíjasa. 2007-ben Junior Parnasszus-díjas, 2008-ban a Kossuth Kiadó regénypályázatának első helyezettje Zöllner Marcellal. A Jelenlét50, a HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz 12 SPN-antológiák tervezője, szerzője. A Hunlandiát szerkesztőként is jegyzi. SPN Krú név alatt 2008-tól Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinál. 2011-től 2013-ig a vakszöveg.hu irodalmi és fotóblogot vezette Zolkóval. Űrbe! kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu, tervezte: Barbély Virág), 2014. január 22-én pedig Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként debütált a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmadik Hang Háza + SPN Krú előadásában.